Cikkek - 6. Gyermek- és ifjúsági színházi szemle

Hajnali csillag peremén (Budapest Bábszínház)

A Hajnali csillag peremén verses bábelőadásról már hallottunk jókat. A versek nagy részét ismerjük és szeretjük, ráadásul mackók fogják játszani, és a sok jeles költő mellett dramaturgként Gimesi Dóra is ott van - ez csak jó lehet. Lea külön fel van dobva, hogy titokban ellógunk az oviból és bábszínházba megyünk! Ahogy belépünk a Marczibányi térre, összekucorodunk - hatalmas a tömeg. Az előadás késik, nem sokat, de ekkora gyerekeknél (3 éves kortól ajánlják a darabot) tíz perc is sok. Kiderül, hogy a hatalmas tömeg jó része az előadásra jött. Először mindenki kap egy mackót, aztán megtanuljuk a mackódalt, mindezt hatalmas mosollyal és elánnal - igen, nekem már most kicsit sok a körítés, és mindez itt a világos előtérben, a büfézők között... Valahogy már itt nincs a helyén a dolog. És ez csak fokozódik: a szőnyeg zsúfolásig tele, mozdulni sem lehet, miközben állandóan forogni kell majd. A felnőttek is itt ülnek, tőlük majd nem látnak a gyerekek, amikor forgunk. És máris kezdünk, reggeli, napfelkelős verssel és reggeli tornával - a színészek is tréningben vannak. Teljesen idétlennek érzem a tornázva verselést, Lea egyelőre nálam jóval nyitottabban, de elég döbbenten figyel. A reggel még aránylag követhető Erdős Virág verseivel, utána a tömegközlekedés is, de azért némi audiokommentár elkél, pedig Lea gyakorlott színházjáró immár. A színészek nagyon gyorsan és sokat mozognak, a bábok szintén. A szövegek pörögnek, de ez illik a rövid, csattanós sorokhoz. Aztán egyre nehezebb követni a történetszálat és a szereplőket, egyre nehezebb befogadni a gyors verseket. Az ovis résznek, ez már a darab jó közepe, például minden versét ismerjük és szeretjük, Lea azonban egyet sem ért belőle, hangosan megjegyzi, hogy ez a színház teljesen érthetetlen. És sajnos egyet kell értenem: a rengeteg mozgás, a zsúfoltság és legfőképp a túlvidám, túl gyors, hadaró versmondás egyszerűen megsemmisíti a szövegeket. Számomra a dolog negatív csúcsa, amikor egy végre nyugodtabb, szépen komponált jelenetbe illesztett altató vers után hirtelen idétlen kukucs-játékba kezdünk, egyszerűen legyalulva a vers lehetséges hatását. Egyébként előtte épp ilyen hirtelen lett sötét, ketten el is sírják magukat. Efféle aránylag értelmetlen interakciók amúgy is vannak, de mondjuk az lehet, hogy tetszik a gyerekeknek. Bercsényi Péter dalos betétei kiemelkednek a darabból, ezek számomra a legszórakoztatóbb részek, csak éppen ez a baj, hogy ilyen apró, egyébként nem rossz részből van elég, de az egész sok és darálós. Az sem egészen világos, hogy akkor mire is vannak felfűzve a versek? Mert ha egy napra, akkor nagyon sok a mellékszál, és nem lehet érteni, hogy melyik szereplő miért épp azt a verset mondja. A közönség többször annyira szétesik, hogy nem hallani a verset: egyszerűen nincs idő az élményeket feldolgozni. Lehet, hogy egy narrátor segített volna, lehet, hogy kevesebb, lassabb, kevésbé eseménydúsan előadott vers tett volna jót a dolognak - ez így mindkettőnknek hatalmas csalódás volt.

Az aranykulcs (Stúdió K)

A szemle egyik utolsó előadása Az aranykulcs. Igazság szerint mi ezt már korábban láttuk a Stúdió K-ban - fórból indul tehát, saját pályán. Azért szeretnék mégis pár szót szólni róla, mert ez az előadás, ahogy A rettentő görög vitéz vagy a Csipkerózsika is, egészen más, mint amiket addig láttunk. Noha Burattino kalandjait Lea egészen biztosan nem tudná összefoglalni, sőt, valószínűleg a szereplőkre sem emlékszik, de amíg nézzük az előadást, és utána is, teljesen a hatása alá kerül. Beszippantja a darab és ő maga is issza magába a nagyra nyílt szemein át, az egész testével a történéséket (noha a darab nagyobbaknak való, és sok ironikus-humoros mozzanat számára nem azonosítható). Azonban az a hangulat, összhang, ami a Stúdió K előadásait jellemzi: a zene, az ének, a mozgás, a színészek arca, a bábok megmunkálása, mozgatása és körülölelése egyszerűen lenyűgözi a gyerekeket (és engem is). Hihetetlenül kompakt és művészileg erős az előadás, miközben érthető, egyenesvonalú, minden szó és dalbetét a helyén van és indokolt. Mindenki figyelt a közönségben, és nem azért, mert valaki szigorúskodott volna, egyszerűen mert mindenkire hatott a darab. (Győri Hanna)

A kíváncsi kiselefánt (Stúdió K)

Még a Színházi szemle előtt teszteltük a fiúkkal a Kipling meséjéből írt A kíváncsi kiselefánt című darabot. Úgy hittem, K. már nagy lesz a maga hat évével a darabhoz, de kellemesen csalódtam, ő vette jobban a poénokat. Kisebb vita támadt ugyan közöttünk, hogy verses volt-e az előadás, de tény, hogy Szalay Álmos dallamos sorai, és finom rímei könnyen elslisszanhatnak a Bartos Erika-verseken edződött fülek mellett.

A darabot Homonnai Katalin, és Spilák Lajos játsszák. A színtér a legkisebbeknek szóló leporellókat, kihajtható, nyitogatós-csukogatós, mozgatható könyvecskéket idézi, a játéktér ugyanerre az analógiára változik, színről színre. Spilák csodahangszerei élettel töltik meg a kis teret, a papír egy pillanat alatt kerregő, kurrogó, zsibongó dzsungellé változik, épp csak melegünk nincs még. A jancsiszeges papírfigurákhoz hasonlatosan mozognak az állatok, vagy épp csúszkálnak, akár az útvesztős fajátékok figurái, szemetgyönyörködtető, rousseaui álomvilág, hogy azt se tudjuk hova kapjuk a fejünket (A. rendszerint nem is oda néz, ahol az események zajlanak, láthatólag teljesen lenyűgözi a sok mozgó figura és a hangszerek.)

Ebbe a mesebeli világba cammog be Homonnai Katalin kissé esetlen kiselefántja, aki akárcsak egy kisgyerek, állandóan csak kérdez és kérdez. Mindenre kíváncsi, és olybá tűnik, hogy semmit sem tud, még azt sem, hogy miért született elefántnak, miért nem inkább hokedlinek vagy tarhonyának (itt K-val vigyorogva összenézünk). Az állandó faggatózásával sikerül is lépten nyomon megsértenie a többi állatot, akik a felnőttekhez hasonlóan rendre el is kergetik a zavargó kölyköt. A sok kíváncsiskodás persze, amint az sejthető, előbb utóbb bajhoz vezet. Elefántunk mindenbe beleüti az orrát, majd tudatlanságában végül a nevezett orr a krokodil szájában köt ki. Kis huzavona, és némi kígyó nyújtotta segítség után kiszabadul ugyan, de pár pillanatig mozdulatlanul fekszik a földön (A. itt közelebb húzódik, fejét az ölembe hajtja, látszik rajta hogy nagyon aggódik). Egy kis hatásszünet után azért mégis csak lábra áll, és elkeseredetten nyugtázza hogy az orra a harc hevében hatalmasra nyúlt. Szerencsére ott van mellette a kígyó, aki ügyesen rávezeti, hogy mi mindenre jó az úgynevezett ormány.

Az előadás után elégedetten baktatunk a játszótérre, útközben biztos megnéznek páran, úgy himbálózunk mind a hárman, mint az elefántok, s közben hangosan dudorászunk: “Cammogok, csak cammogok, a kiselefánt én vagyok...” (Papp Eszter)