Cikkek - Ahol a legtöbb csillag van az égen

Január óta minden nap folyamatosan meg vagyok lepve. Egy teljesen új hely annyi sok meglepetést rejt, hogy úgy tűnik, hónapokig kitart a csodálkozás.

Már sok mindent megszoktam itt, például hogy irtó nagy a csönd. Elképzelhetetlenül nagy. Olyan nagy, hogy a legpuhább ecsetemet is hallom, ahogy festek vele a papírra. Őszintén szólva eddig fel sem merült, hogy ennek a tevékenységnek hallható hangja lenne.

A kertvégi erdő kora reggel és benne a sok meglepetés

Megszoktam azt is, hogy itt, amikor lemegy a nap és besötétedik, akkor tényleg sötét van. Elképzelhetetlenül sötét. Semmi más nem világít, csak kedve és állása szerint a Hold és a csillagok. Csillagból viszont rengeteg van. Talán itt van a legtöbb a világon.

Azt viszont még nem szoktam meg, hogy itt nagyon sok a hely. Elképzelhetetlenül sok. Hiába nézek messzire, még azon túl is van tovább, semmi nem állja útját a tekintetemnek.

Ez az elképzelhetetlenül sok hely pedig, amíg ellát a szem, tele van csodaszép néznivalókkal. Sok hegy, a sok hegyen sok fa, a sok fa felett rengeteg sok ég.

A házunk füstölgő kéménnyel, a sok hegyből egy a sok fával és sok éggel

Valahogy így kell elképzelni, hogyan kezdődött ez a hosszú hét. Volt sok csend, sötét - szerencsére csak éjszaka - és hely, és mindebbe érkezett meg a hétfő.

Biztos, hogy hozzáállás kérdése, de én mindig azzal vagyok elfoglalva, hogy mennyire elfoglalt vagyok. És mindig úgy érzem, hogy nagyon és hogy egyre jobban.

Ezen a helyzeten ront az is, hogy januártól nem csak új helyen lakom, de egy külföldi gyerekkönyv-illusztrációs ügynökséghez is elszegődtem. A célom az volt, hogy időt nyerjek vagy spóroljak, és legalább a külföldről érkező megkeresések kommunikációját bonyolítsa helyettem valaki más, aki ehhez jobban ért.  Ne teljen azzal időm, hogy rájövök, van-e egyáltalán alapja, célja, értelme egy-egy együttműködésnek.

Arra viszont nem számítottam, hogy egy ügynökség nagyon jól is működhet, és egyik megkeresés a másikat éri, és mint újonc, most kell bebizonyítanom, hogy rám bezzeg nagyon is lehet számítani.

Az előre megtervezett munkahetem teljesen felborult, hétfőn beérkezett egy ügynökségi próbamunka. Kéménybe szorult szarvasokat kellett rajzolnom. Gondoltam, hogy pár beszorult állat még csak bele kell hogy férjen az időmbe, és persze izgatott is, hát nekiláttam. Közben egyre-másra érkeztek az újabb feladatok, és amikor már azt éreztem, hogy többet ennél nem lehet színezni, akkor az egész hetemnek véget vetett egy szemgyulladás. Kedd estére annyira bedagadt a szemhéjam, hogy nem tudtam kinyitni a jobb szemem. Szemtelenül pedig sajnos nem lehet gyerekkönyvet festeni. Ültem és feküdtem, csorgott a könnyem, és félszemmel követtem, ahogy szép lassan csúszik ki az idő az uralmam alól, és beletörődtem, hogy ez a hét nem a sok - vagy akár csak elég - munkáról szól.

Pénteken ott tartottam, hogy kisebb-nagyobb javulásokat követően ismét rosszabbra fordult a helyzetem, és nem mertem nekivágni a hétvégének abban a reményben, hogy majd csak úgy elmúlik az a szembaj. Megnéztem az abaligeti házi orvost, ő nem rendelt, így felhívtam a Julijuli című könyv szerzőjét, és megtudtam, hogy Pécsen milyen ügyeletekre kellene elmennem, mert szerencsére egyik-másik mesekönyvíró titkon orvosként is tevékenykedik.

Rettentően tartok az ilyen orvosi hercehurcáktól, így egy kis bátorságot merítendő indulás előtt meglátogattam Lackó barátomat, akitől a szememre és minden egyéb bajomra hivatkozva megszereztem az utolsó kincstári cseresznyebefőttjét, és ott együltő helyemben el is fogyaszottam az egész üveggel.

Hogy a brit tudósok mit mondanak erről, azt nem tudom, de az utolsó szem cseresznyével együtt az én fájós szememről is minden duzzadás és gyulladás is eltűnt. Visszaadtam a szomorúan üres befőttes üveget Lackónak, elfelejtettem minden orvost és ügyeletet és gyógyultan hazatértem.

A hétvégét már két szemmel várhattam, amire szükség is volt, ugyanis a világ két legelevenebb kisfiúja érkezett hozzánk látogatóba. Az ő követésükre még négyszer két szem is kevésnek bizonyult.

A világ két lecsintalanabb fiúcskája, Atti és Marci

Rengeteg minden történt, Atti és Marci négyszer annyit futott, ment, tett-vett, próbált ki, nyomott be, húzott ki, mászott meg, szedett szét és rakott össze, mint a négy őket csodáló felnőtt összesen talán valaha. Nem beszélve az örökmozgó Verzál kutyáról, aki már délután magát holtnak tettetve hevert, hátha megússza a két kis színes lény számára érthetetlen közeledését.

Gyorsan lett este, és gyorsan aludt is el mindent résztvevője.

Vasárnap reggel együtt felkerekedtünk és elszerpentineztünk Pécsre, ahol a kedvenc kávézónkban óriási vetőmag cserebere folyt. Igazi varázslatnak tűnik, ahogy komoly kinézetű emberek apró, kicsi, végtelenül jelentéktelennek tűnő kis magocskákat cserélgetnek izgatottan, és szinte látom egyenként mindenki feje felett a gondolat buborékokban a sok égigérő paszulyt, amit a markukba szorongatott magok nyomán kikelni látnak. Csudajó magokkal a zsebünkben tértünk vissza, hogy várjuk a naplemente után az óriási sötétséget, a csillagokat, és a sok csendet.

A hetünk viszont úgy zárul, hogy épp most kezdődik valami, ami sokkal több egy eseménydús, kalandos hétnél, sőt! Egy egész élet kezdetéről szól. Délután kaptuk a hírt, hogy elindult a születés felé családunk legújabb generációjának első képviselője, a bátyám kisfia. Sose volt még a bátyám édesapa, még anyukám se volt sose nagymama és én sem voltam nagynéni. Ennél izgalmasabb kezdettel nem zárulhatott volna a hét.