Pettson és Findusz rajongónak lenni olyan jó, mint városi biciklistának. Nem leszel tőle olyan űrlény, mintha például dél-ázsiai művészfilm-rajongó vagy. Viszont azért exkluzívabb, mint az aktuális Disney-hősért lelkesedni. Egy kicsit menő, egy kicsit titkos. Lehet róla beszélgetni, vitatkozni, élményeket megosztani, és jó közös program olvasni vagy játszani Pettsonékkal. Lehet őket szeretni: Pettsont, a bogaras öregembert, és macskáját, az ugrabugra Finduszt. Lehet kicsit vágyakozni utána: a piros svéd házukra meg az erdőre körülötte, meg a tóra és a halakra, a sok-sok türelemre, csendre, játékosságra, muklára.

A Pettson és Findusz sorozatról a sorozat egyik szerkesztőjének, Besze Barbarának az írását olvashatjátok.

Nils Holgersson, Harisnyás Pippi, Háztetey Károly, Juharfalvi Emil, a múminok, az Enquist-féle Mina vagy Mú mama… Svédország sok híres mesehőssel büszkélkedhet, és az öreg Pettson és kandúrja, Findusz is ebbe a listába sorolhatók; történeteiket számos nyelven, és szerencsére magyarul is már régóta olvashatjuk.

Pettson és Findusz történeteit azért szeretem, mert bennük egy totálisan nem-hagyományos család él idilli békessegben. Egy egyedülálló, bogaras apuka és "fia", a kertésznadrágos macska. Findusz az én értelmezesemben egyértelműen kisgyerek, elég, ha csak összehasonlítjuk a bogaras öreg többi háziállatával: a csirkéken meg a teheneken nincsen zöldcsíkos nadrág sem vicces sapka, Finduszon viszont van, a macska tehát kivételes helyet foglal el Pettson életében...