Cikkek - Czigány Zoltánra emlékezünk

– Ha tehetném, visszaforgatnám az időt! – mondta Kósza, és kifelé menet dühében belerúgott abba a nagy órába, ami az istállóajtó fölött lógott. Akkorát rúgott belé, hogy az óra – pedig nem volt rajta se kakukk, se gong – felvisított.

Csoda ijedten kapta oda a fejét, hogy megnézze, leesett és összetört-e az óra. De az óra ott volt a falon, éppen csak egy kicsit mozdult el a helyéből, viszont nagyon különös dolgot művelt. A mutatója, ahogy szokott, időnként egyet-egyet moccant. De nem abba az irányba, ahogyan ezt évek óta tette, mióta Gyöngyi néni megvette Sajó bácsi ötvenötödik születésnapjára, hanem éppen az ellenkezőbe.

…......

Később arra jött Sajó bácsi is. Térült-fordult, majd azt mondta:

– Hű, de kutya éhes vagyok! S ilyen messze van még a vacsora?

Ahogy esteledett, már mindenkinek korgott a gyomra. Sajó bácsi ötpercenként megnézte az órát, s egyre dühösebb lett, ahogy egyre messzebb került a vacsoraidő. Amikor az órán már dél felé járt az idő, a nap pedig kezdett lemenni, Sajó bácsi azt mondta:

– Na jó, ha nincs vacsora, akkor éppen itt az ebédidő.

– Sajó, hányszor akarsz ebédelni egy nap? – torkolta le Gyöngyi néni. – Már így is olyan kövér vagy, mint én! Vagyis – helyesbített gyorsan –, mint egy ló.

– Na-na – mondta Kósza, de csak egészen halkan, mert Csoda közben óvatosan a patájára lépett, jelezve, hogy ilyen dolgokba ne üsse az orrát.

De Gyöngyi néninek és Sajó bácsinak is volt egy kis esze, s mikor ezt a kettőt összetették, nagy küzdelemmel és kis csikorgással rájöttek, hogy itt valami nem stimmel.

– Te, Sajó! Emlékszem, hogy ma már ebédeltünk, és most megint dél van. Ebéd óta itt jártunk le-föl. Az egyik ló elment az erdőszélre, a másik itt ácsorgott a karámban, és csak a felhőket bámulta. Vajon mi történt, hogy még mindig dél van? Megállt ez az óra.

– Dehogy állt meg, Gyöngyikém! – mondta Sajó bácsi. – Hiszen már most kevesebbet mutat, mint mikor elkezdted ezt a mondatot.

– Sajó – szólt halkan Gyöngyi néni –, úgy látszik, visszafelé indult el az idő. Sajó, én olyan fiatalnak érzem magam! – tette még hozzá, és kicsit tágabbra nyitotta a szemét.

Sajó bácsi is ránézett Gyöngyi nénire, aztán gyorsan visszafordult a lovak felé.

– Igen, Gyöngyikém, lehetséges. De valószínűleg még elég kevés idő telt el visszafelé.

Tűnődtek, tűnődtek, hogy most mit tegyenek, aztán hamarosan rájöttek, hogy csodálatos dolog, amit fölfedeztek.

– Én ezt hírül adom az újságban – mondta Sajó bácsi. – Az egész világ ide fog seregleni. Megmondjuk, hogy itt visszafelé telik az idő. Mindenki boldog lesz, hogy fiatalabb lehet! A mi tanyánkon eltöltenek egy-két hetet, és fiatalabban mennek vissza, mint ahogy jöttek.

….

Csoda és Kósza kifordították a fejüket az istállóból, és látták, hogy kakukkol a mező, tikk-takkol a rét. Ott bizony Európa összes órája fölsereg-lett, és az emberek egyre türelmetlenebbül követelték, hogy fordítsák meg mindegyiken az időt, mert mindenki fiatalabb akart lenni. Csoda kilépett elébük, de közben odasúgta Kószának:

– Találj ki valamit, amíg szóval tartom ôket! – és elkezdett beszélni arról, hogy milyen fontos lélekben fiatalnak lenni, de tulajdonképpen nagyon szép az öregség is. A tömeg azonnal kifütyülte. A hirdetésre hivatkoztak, és követelték, hogy most rögtön forduljon meg az idő, hiszen ezért jöttek.

Kósza azon tűnődött, mit is kezdhet az ő tompa orrával egy óra belsejében, amely tele van apró mütyürökkel. Csak bele tud rúgni. Viszont azt hatalmasat!

Aztán azt találtak ki, hogy Csoda leült, mint egy kutya, a hátsó felére, és egy asztalt tolt maga elé. Arra az asztalra tették le az összegyűlt órákat. Csoda föléjük hajolt, és a fülével birizgált bennük valamit, mintha ezzel végezné el a szükséges vizsgálatokat. Hajtogatta a fejét, a tompa orrát, vicsorgott a nagy lófogaival. Mikor eleget babrált, azt mondta:

– Egy pillanatra be kell adnom a kollegámnak.

Bentről csak egy tompa puffanás hallatszott – kapott az óra egy hátsó patalenyomatot, majd Kósza kiadta az ajtón:

– Kész van.

És az óra visszafelé járt. Így ment ez óráról órára, négertől kínaiig, japántól angolig. Hozták a kisebb, nagyobb, ketyegő, gongoló, kityegő, kakukkoló és harangozó órákat. Csak a Big Bent nem tudták letenni az asztalra, ezért aztán lefektették a mezőőre. A kiserdő széléhez került a londoni torony alja, csak így tudták a tetejét Csoda orra alá dugni. Persze, a Big Bent még többször el is kellett fordítani, mert mind a négy oldalán volt óra.

Gyöngyi néni és Sajó bácsi egészen addig ámulva nézték mindezt, míg Gyöngyi néni oldalba nem bökte Sajó bácsit.

– Sajó, már eltelt egy-két nap, mióta visszafelé jár az idő. És én csak nézem, nézem magam a tükörben, és látom, hogy egyre szebb vagyok.

– Valóban – mondta Sajó bácsi. – És én is egyre szebb vagyok.

– Akkor gyere, táncoljunk! – kiáltotta elragadtatva Gyöngyi néni. Táncra is perdültek fönn, a kamra fölött, a kicsi szobában, éppen úgy, mint ahogy az esküvőjük napján tették, csak azzal a különbséggel, hogy annál az ugrásnál, ami a tánc végén volt, most leszakadt alattuk a padló. Beszakadtak a kamrába, a szerszámok közé. Sajó bácsi fejére esett egy zabos hordó, Gyöngyi néni fenekébe pedig beleállt egy csavarhúzó. Ott visítottak, mint két malac, akiket éppen vágni visznek. Aztán valahogy kikászálódtak a kaszák, kapák és vödrök közül. Addigra már csak a napórás és homokórás négerek álltak az istálló ajtajában.

Gyöngyi néni és Sajó bácsi összetörten, kövéren és elkeseredetten a műhelyasztal és a napóra közé lépett.

– Ne fizessen egy garast se! Nem igaz ez. Csak az óra jár visszafelé, az idő előrefelé telik.

Csoda fölnézett a napórás négerre, és azt mondta neki:

– Tudja mit? Nem javítjuk meg a napóráját. Igaza van Gyöngyi néninek.

Gyöngyi néni sírva fakadt, Sajó bácsi csöndesen káromkodott, Kósza bánatosan nézett maga elé, Csoda pedig érezte, hogy most baj van. Jópofa dolog volt, hogy visszaforgatták az órákat, csakhogy végül mindannyian elszomorodtak. Most valami vigasztalót kellene kitalálni. De hát nem hiába volt csodaló, mindjárt ki is találta:

– Gyöngyi néni! Itt, a földön kell táncolni. Kósza! Itt, a földön fogunk versenyt futni. Kedves néger! Itt, a földbe dugd be a napórádat, és nézd, milyen szépen süti a nap!

Gyöngyi néni nem értette. A néger nem értette. Kósza nem értette.

– Gyöngyi néni! Ha bedugja a földbe a néger a pálcáját, és nézi, milyen szépen süt a nap, akkor olyan boldog lesz, mint Kósza, amikor a verset írta. Ha én Kószával elmegyek futni, akkor mind a ketten boldogok leszünk, mert a lovak boldogok, hogyha futnak. Ha Gyöngyi néniék pedig itt táncolnak, a földön, akkor nem szakadnak le, s akkor ők is boldogok lesznek, hogy ilyen öregen is tudnak még táncolni.

– Azt mondod? – kérdezte Sajó bácsi.

– Azt mondod? – kérdezte Gyöngyi néni.

– Azt mondod? – kérdezte a néger hasából a másik néger.

– Azt mondod? - kérdezte Kósza.

– Azt mondom – mondta Csoda –, hogy csak egy dolog nem öregszik meg az emberben, a kedve. És hogyha van kedvünk valamihez, akkor olyan, mintha megint fiatalok lennénk, és visszafelé járna a Big Ben.

Ezt ló tanulságnak vették, és ezért táncra kerekedtek, futásnak eredtek, nézték a felhőket, a napot, és jókedvűek voltak, amíg meg nem haltak.

De nem haltak meg.