Cikkek - Én láttam, hogy a Maszat felült egy lóra!

Míg vártuk a vendégeket, körbesétáltunk. Találkoztunk egy magányos kakassal, akinek a háremét sajna elvitte a róka - ilyen is van. Sok-sok cicával és egy macskaméretű, Kutya névre hallgató kutyával. De a legviccesebbek a csüngő hasú malacok voltak. A koca rögtön megindult felénk, ahogy meglátott, hátha kipotyog egy kis ennivaló belőlünk. Visítozva jött a kicsi, szúrós sörtés, groteszk külsejű ura? fia? és rettentően sajnáltuk őket, hogy mennyire éhesek. Utána a gyerekek megnézhették, ahogy a lovak patáját pucolják, megfésülik, megvakargatják a hátát, megotrnáztatják, futtatják őket. A földön még levágott lópatakaréjt is találtunk. Ők voltak az elsők, akik kipróbálhatták a lovakat.

Tíz után pár perccel berobbant a tömeg, hirtelen hatalmas káosz és rengeteg ember lett. Innentől beszéljenek a képek!

Sorakozik a sok kocsi, gyűlik a nép

A szimpatikus és türelmes jegyszedők.

Kedvenc mondatom:

J: Jó szórakozást kívánunk!

Anyuka, a sárra és tömegre emelt tekintettel: Szórakozás??

J: Akkor úgy értem, hogy a fiatalúrnak!

A legnépszerűbb persze a fehér ló volt, különösen a kislányok körében. Még ha nincs is olyan, hogy fehér. A neve Álmos, a természete eleven a lovászlány szerint.

Írisz nem csak dedikált, de hatalmas szabadtéri rajzórát tartott: itt mindenki megtanulhatott maszatos pulikutyát és tacskót és lovat rajzolni. Érdekes, hogy csak pár vonal az egész, pár másodperc, és valahogy mégsem lesz pont ugyanolyan. De csak a gyakorláson múlik, sokat kell csinálni az illusztrátor szerint. Hát ő most bizonyosan nagyon begyakorolta.

Vajon ebbe a könyvbe mit rajzolt Írisz?

Nézzük csak ezt a kis tömeget messzebbről!

A nem hivatalos Maszat, alias Vilmos és az írónő, Berg Judit dedikálnak. Vilmos ugyan otthonosan mozog a Pipacshon tanyán, ahova lovagolni járnak, de azért mosolygós matricaként tapadt az anyukájára, aki teljes természetességgel vette, amikor előadás közben felmászott rá és a haját tekergette.

Az írónő siet: hol egy helyszínt, hol a tanya tulajdonosát, Molnár Szecsőt keresi.

Végül hangosítás híján Judit-féle kreativitással egy mozgásos-interkaktív könyvbemutatót kaptunk. Az én korán keltett gyerekeimnél pont ennyi hiányzott, hogy beájuljanak az autóba. Ugyanis előbb mesélt Judit a tanyáról, aztán lépésben, galoppban, ügetésben, vágtában végigkalauzolt minket, és utánoztuk az összes tanyasi állat hangját, valamint megbeszéltük, hogy ki mit eszik.

A szerkesztőség kedvence. Azt mondja, hogy röfröf. De sokkal viccesebben. És túrja a földet, meg visít. Oké, másnak talán nem olyan nagy csoda, de én maximum az Állatkertben látok malacot, és az jóllakva döglik mindig épp akkor, amikor ott járok, nem pedig fel-alá rohangál kaja után kajtatva. Szegényt ezután a nap után be kell utalni egy malac-szanatóriumba, mert a sok simogatástól-kergetéstől lehet, hogy megkergült.

Hiába, a macskánál és a kisgyereknél cukibbat még nem találtak ki. Volt itt belőlük egy pár. Mi ez előbbiből négyet, az utóbbiból olyan száz-százötvenet számoltunk össze.

Ez a kazal helyes fekete gombszem mind Berg Judithoz tartozik. A traktoron a helyes kékek pedig a tanya tulajdonosához, Molnár Szecsőhöz. Szegény, egész nap fel-alá vezette traktort, de hát ez szinte nagyobb attrakció volt, mint a lovak. Persze a tisztelt közönség nem látta, mint mi, amikor kilenc körül lelapátolták róla a trágyát, és szépen lepucolták. Na, azért nem a platón ültünk, hanem rárakott, pokrócokkal letakart hasábokon. Jó volt.

Három tonna a teherbírása. Én szerencsére a hétéves Ádámmal utaztam együtt, ezért nem unatkoztam, mert vagy a kanyarok szögét, veszélyességét, a traktorvezetés nehézségeit tárgyalta, vagy azt számolta, hogy mi hány kilók vagyunk vajon.

Ez a programpont nem volt ugyan a tervben, de annál népszerűbb lett: szalmabálamászás. Tömegsporttá vált szombaton a Pipacshonban.

Mindenki éhes, eszik ló, gyerek

Minden együtt:ló, traktor, szalmabála, táj.

Köszönet a képekért Berg Tamásnak és Kellermayer Sándornak!