Hányás hétfőn, csárdás pénteken
Szabó Borbála netnaplója 4.
2011. szeptember 26. —
Nem kell megijedni a címtől, csak olvassátok végig az utolsó netnaplót az elmúlt hét eseményeiről, és a végén ti is gurulni fogtok a nevetéstől.
Aztán lessétek honlapunkat, és várjátok ám Szabó Bori új könyvét, nem fogtok csalódni!
És most végre megnézhetitek Borit is! Íme:
A hétfő reggel eleve borzalmas. Tetézi a bajt, hogy mivel én vasárnap éjszakánként kosarazom, tizenegy előtt nem érek haza, ráadásul úgy felpörgetve, hogy éjjel kettőig nem tudok elaludni. Aztán reggel fél hétkor meg úgy érzem magam, mint aki az éjjel szült egy újabb gyereket. Főleg akkor, ha megint ellenem volt az erős angoltanárnő, aki nagyon keményen tud küzdeni a lepattanó labdákért. Ilyenkor sántítok is. (Mindig megfogadom, hogy viszek sötét pólót is, hogy egyszer egy csapatban legyünk!)
Szóval így bicegek át lelkesítően a gyerekszobába, öregesen, pokróccal vacogó testemen:
- Gyerekek, juhú! Reggel van! Süt a nap! Iskola!
Zoárd sebzett vadállatként felnyög az ágyán. Közben én igyekszem csukott szemmel összekeresgélni a ruháikat, és a szoknyát nem neki kikészíteni. Mert föl is venné, egész biztos. (Egy másik hétfő reggel a nála hét évvel fiatalabb Balázska pólóját vette föl. Csak úgy feszült a testén az aprócska, Toy Story-mintás ruhadarab, kilógott belőle a hasa is.
- Valahogy úgy... fázom! - panaszkodott szegény a reggelinél.)
Klári már első felszólításra felül, de ebből sincs sok hasznom. Csak ül, ül, aztán keserűen rákérdez az emberi lét alapjaira:
- Hát miért nem lehet – élni?!
Nem tudok válaszolni. Alig látok ki a hajam alól.
A múlt hét végére úgy tűnt, az oviban kezdenek bejáratódni a dolgok. Pénteken Balázs már reggel szépen, szomorkodás nélkül ott maradt nélkülem. De ez a gusztustalan hétfői nap ezen a területen is súlyos visszaesést hozott.
Mikor beértünk, azt kellett látnunk, hogy egyetlen óvónéni meg egy dajka jut a huszonöt beszoktatós, kiscsoportos gyerekre. A huszonötből tizenketten zokogva csüngtek az óvónénin, közben egy kislány épp a szőnyegre okádott, egy másik összepisilte magát az ablaknál állva. Olyan hangulat volt, mint a Vészhelyzetben. A személyzet rohangált, és különféle dolgokért kiabált: „Felmosóvödröt! Cserebugyit! Papírzsebkendőt!”
Balázs és én közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy még egy kicsit maradok. Ő azt mondta, nagyon okosan:
- Majd az udvarról elmehetsz, ott nagyobb a hely, és nem hallom ilyen közelről a sírókat!
Megvártam a reggelit – amit az én kisfiam a terjengő hányás- és pisiszag ellenére becsületesen elfogyasztott -, ott maradtam a délelőtti játszáson is, és csak libikókázás közben engedélyezte, hogy lelépjek.
Pénteken a nagyfiúk – nevezzük így Zoárdot és édesapját – vidéki koncertre utaztak, mi pedig a két kicsivel átmentünk az iskolába néptáncot tanulni. Közben telefonált Zsófi barátnőm, hogy otthon felejtette a kulcsát, és amíg az albérlőtársai haza nem érnek, nem tud bejutni. Mondtam, jöhet nyugodtan hozzánk, de mi a táncházban vagyunk. Zsófi lelki rugalmasságát dicséri: eljött és beállt a körbe. Nem volt ebben sok tapasztalata - bátran kimondhatjuk: semmi -, úgyhogy saját stílusban, a húszas évek jazz-hangulatát idézve járta a csárdást, apró, erotikus riszálásokkal színesítve a lépéseket. Az anyukáknak fel se tűnt ez, az apukák viszont érdeklődve figyeltek. Mi a gyerekekkel kicsit elhúzódtunk, nehogy Ica 
néninek feltűnjön, hogy együtt vagyunk.
Klári azonnal belejött a táncba, Juli barátnőjével gyönyörűen ropták. Mi Balázzsal még inkább csak figyeltük a lépéseket. És amint a képen látszik, nem egészen értettük őket. Viszont lovagias táncpartnerem közben odasúgta nekem:
- Mama, te vagy itt a legszépebb lány!
Ez nagyon jól esett ám. Még akkor is, ha tudom: minden nőnek ezt mondja.