Cikkek

Rumini és én sokat köszönhetünk egymásnak. Ő tőlem kapta az életét, a barátait, a jó és rossz tulajdonságait, a kalandok javát. De azért nem mindent: írás közben sokszor önálló életre kel, és olyan helyzetekbe keveredik, amelyeket a kezdet kezdetén még én sem sejtek, nem is beszélve azokról az összelopkodott apróságokról, amelyekre nélkülem tesz szert utazásai során. De én is sokat kaptam tőle a közös kalandokon túl, neki köszönhetek rengeteg olvasót, ezer kedves meghívást, lelkes leveleket, rajzokat, ötletesebbnél ötletesebb ajándékokat, amelyekkel útjaim során a gyerekek leptek meg (Ruminis teáskészlet, kerámia egérkék, hajómakettek, hogy csak pár példát említsek). És Rumininek hála, sok értékes ember – pedagógusok, könyvtárosok, színházi-, filmes- és könyves emberek, zeneszerzők, újságírók lettek a barátaim vagy kedves ismerőseim.

A hintarabló története életre kelt: Babett visszakapta az orrát. A bemutatón Török András várostörténész mondott érdekes, a városrész múltjára is utaló laudációt, majd a szobor leleplezése után Nagy Ervin olvasott fel a nagy számban összegyűlt lelkes közönségnek. Végül az Apró Színház segítségével a gyerekek saját nyomozáson vehettek részt, és hordában vágtázva lepték el a Szent István parkot és a Pozsonyi utat, hogy megkeressék egy puzzle darabjait. A cél a Pagony volt, ahol a bolt minden négyzetcentiméterére jutott kimelegedett, hangosan csevegő gyerek, a boltosok pedig pultosokká, vagy inkább menzás lányokká vedlettek át, és ipari mennyiségű bodzaszörpöt osztottak ki a gyerekeknek. Olvassátok el Gévai Csilla beszámolóját az eseményről!

Még szinte rendezkedünk a közönségben, amikor egyszercsak elkezdődik a darab. Azok a heverésző, pihengető, félig felnőtt emberek a színpadon a színészek. Vannak a közönség soraiban jó páran, akik kábé ugyanolyan ruhát hordanak és ugyanúgy néznek ki, és az előadás után körben állva, hangosan vitatják meg, hogy ők is ott voltak a nemtudomhol, és nekik is volt ilyen meg olyan élményük, és szerintük mit kell ekkor meg ekkor csinálni. Meg hogy ez mennyire durva – de láthatóan másféle döbbenettel (vagy inkább döbbenet nélkül), mint én.

Amikor megtudtam, hogy Csipkerózsika lesz a Bábszínházban, azonnal az jutott eszembe, hogyan lesz majd ebből darab. Mert akárhogy is néztem, akárhogy is forgattam, nekem a Csipkerózsika mese azonkívül, hogy egyik nagykedvencem volt kiskoromban a várva várt, már a mese elején beígért, de csak a végén beteljesülő csók miatt, szürreálisan rövidnek és tartalmilag sem annyira elemzésre, továbbgondolásra sarkallónak tűnt. Vagy mégis? Lackfi Jánosban mindig bízhatunk, nyelvjátékkal, humorral és kellő írói tapasztalattal mindig kiderül, hogy nem létezik mesélhetetlen mese. Csipkerózsika most Lackfi nyelvén született ujjá!