A látvány szabadsága
Nem tudom, más hogy van vele, engem gyerekkoromban idegesítettek a képeskönyvek. Idegesített, ha a rajzon nem az volt, mint a szövegben, idegesített, ha kevés kép volt a könyvben, akkor inkább már egyáltalán ne is legyen! De ha már elhúzták előttem a mézesmadzagot, legyen is szépen végigrajzolva!Érdekes módon pont az nem zavart, amit a felnőttek szoktak mondani, hogy az illusztráció nem hagyja a gyerek fantáziáját szabadon kavarogni: elfogadtam a rajzoló által felkínált képi világot, ha az összhangban volt a szöveggel, az adottat vettem valóságnak, a fantázia majd kavarog máshol. És nagyon szerettem az apró részletekig kidolgozott, igényes illusztrációkat, szerettem mesehallgatás közben elbarangolni a képekben. Ezért azt gondolom, szerettem volna Nordqvist meséit is, ha ismerem. De nem ismertem.
Szöveg és kép ilyen szerves összetartozása a mesekönyvekben a legautentikusabb. A képregények, a szöveg-kép montázsok már mind ennek a hagyománynak a folyományai. Nagyon szép tud lenni, mikor egy író és egy rajzoló, két idegen elme úgy egymásra talál, hogy a megszületett mű teljessége ne szenvedjen csorbát, de mégis összehasonlíthatatlanul más jellegű, mikor a szerző illusztrálja a műveit. Nem értékkülönbséget akarok tenni, csak egyszerűen más. Úgy hangsúlyoz, úgy rejt el, ahogy a szöveg szerinte megkívánja: nem fekszik alá, de nem is dominálja túl egyik a másikat, vagy éppen csak olyan mértékben, ahogyan azt a szerző akarja.
Sven Nordqvist 1946-ban született svéd író-illusztrátor. A több nyelvre lefordított, népszerű Pettson és Findusz sorozat első kötete 1984-ben jelent meg, A kandúr szülinapi tortája címmel. Nordqvist könyvei jellemzően valamilyen egyszerű történetet (vagy inkább eseményt) dolgoznak fel gazdag, életszerű, de ugyanakkor fantáziadús illusztrációkkal. Pettson egy vidéki öregember, aki barátjával, Findusz kandúrral él kis házikójában. Barátságuk egyúttal konfliktusoktól sem mentes szülő-gyerek viszonyként is értelmezhető. Findusz pajkosságával és hebehurgyaságával színt visz Pettson magányos napjaiba, Pettson vigyáz rá, ha kell, fegyelmezi, de mindent megtesz, hogy a kicsit talán elkényeztetett macska kedvében járjon. Külön-külön is szerethető figurák, de együtt alkotnak igazán tökéletes párost. Bár kicsit szokatlan módon egy toprongyos öregember és egy kertésznadrágos macska a központi szereplők egy szegényes házikó díszletei között, de minden nehézség nélkül bele lehet helyezkedni kalandjaikba. Az, hogy a történetek egyszerűek, nem azt jelenti, hogy ne lennének tisztességesen fölépítve: rendszerint kiindulnak egy alapszituációból, melyet követ a probléma, a konfliktus, ami aztán megnyugtatóan lezárul. A szerző nem riad vissza a féltékenység, rivalizálás, sértődés, magány, félelem témájától sem.
Ezekben a könyvekben a képek nem magyarázzák a szöveget, de a szöveg sem a képeket, inkább kiegynsúlyozzák egymást, a nyelvezet puritánságához jól illik a rajzok részletgazdagsága, de a szöveg ránt vissza a képekben való végtelen elkalandozástól, a szöveg ad struktúrát az egyes meséknek.
Nordqvist könyvei valahogy filmszerűek. És nem is csak az előbb boncolgatott szöveg-kép találkozás miatt. Például sokszor él azzal a megoldással, hogy egy képen belül több időpillanatot jelenít meg, mintha mozognának a szereplők az állóképeken, mintha vágásokat látnánk. És nemcsak a folyamat érzékeltetésére használható ez a módszer (például Findusz eltűnésekor Pettson hosszas, hiábavaló keresgélése), de sokszor a humor forrása is: Findusz szélsebes szörfözése a súrolókefén így lesz igazán kontrasztos Pettson riadt, döbbent tekintetével. És van, hogy egészen burleszkszerűek az ügyetlenkedéseik, egy egyszerű helyzet bonyolult megoldáskíséretei. Sőt arra is van példa, hogy az egész mese egyetlen flashbackből áll (Amikor Findusz kicsi volt és eltűnt).
A Kisöcsi és a nagyvilág már nem a Pettson sorozat része, de itt talán még fontosabb a képekhez való kötődés. Története csak annyi, hogy Kisöcsi elindul világot járni, és különböző érdekes emberekkel, állatokkal, lényekkel találkozik útközben, akik valamilyen módon mindig egy számhoz köthetőek. Ez a mese a számokról szól, de a képek teszik igazán izgalmassá. Minden kalandot, minden hozzá tartozó képet átitatnak a számok, ezeket fel kell fedezni a rajzokban, melyek a legapróbb részletekig megszerkesztettek. Ebben a nagyvilágban minden számhoz érdekes, színes dolgok kapcsolódnak, és fordítva is: a dolgokhoz, eseményekhez, kalandokhoz számok. Szabályszerűség és színesség egyszerre van jelen a világban. Csak ki kell merészkedni, hogy észre vegyük őket. Az apró részletek rejtik az izgalmakat.
A Kisöcsi is nehezen állna meg képek nélkül, de a Hová tűnt a testvérem? már egészen konkrétan a képek köré szerveződik. A szerző elmondása szerint ez az egyetlen könyve, amelyben a rajzokhoz írta a szöveget. A nagyméretű könyv képekben tobzódó egy-egy oldalán csak pár mondatos szövegrészek vannak, ráadásul ezek a mondatok mind beilleszkednek az illusztrációba: repülőgép húzza maga után molinóként, házfalra vannak kiszögezve, festőállványon állnak. Tehát a szöveg megjelenésében a kép része, de sok esetben tartalmilag elemelkedik tőle: nem követi szolgaian, szájbarágósan a képet, sokszor inkább csak elvonatkoztatottan, asszociatívan. De persze arra is van példa, hogy a valóban látottat írja le a szöveg, legfeljebb kicsit kifordítottan, más szemszögből.
És ezért gyönyörű ez a könyv: mert teljes szabadságot biztosít, és teljes szabadságra tart igényt. Azt látom, amit csak akarok, bármit egymás mellé helyezhetek a képen, és bármilyen módon. Nemcsak, hogy a valóságnak nem kell megfelelni, de a bevett, szokványos fikciós elképzeléseknek sem. De, ha esetleg azt akarom látni, ami tényleg van, azt is megtehetem. Ugyanis nagyon sok minden van a világban, és nagyon sok minden, ami igazából nincs, de amit megteremthetek, ha ahhoz szottyan kedvem. Fontos a látvány: fontos egy felhő, egy körte, egy csiga, egy épület. De nem szentséges: úgy, és azzal párosítom, amivel akarom, amihez számomra kötődik a látvány, ami engem mulattat, ami engem foglalkoztat.
De mégsem egy egocentrikus világkép az, ami ebből kifejlődik, mert az egész könyvet az eltűnt testvér keresése szervezi: az ő gondolatai, vágyai, félelmei nyomába eredünk, tulajdonképpen őbenne bolyongunk. Meg persze a két testvér kapcsolatában: abban, ahogyan látja a kisebbik az idősebbet, a közös élményekben és a személyes titkokban, amelyek mégiscsak megoszthatatlanok. “Néha olyan furcsán viselkedik. Beszélgetünk és játszunk, mint rendesen, de ő egész máshol jár, pedig ott van.” De nem egyszerűen a fiatalabb imádatáról szól ez a keresgélés, mert a végén kiderül, hogy a nővér mind eközben végig az öccsét kereste (tehát párhuzamosan egy másik mese is zajlott a háttérben), és éppen otthon találják meg egymást, a saját közös életükben.
Azt gondolom, teljesen megérdemelten kapta meg ezért a könyvért Nordqvist 2007-ben az August-díjat, amely az egyik legjelentősebb irodalmi díj Svédországban. Mert ezt a könyvet nagyon egyszerűen, könnyedén is lehet nézegetni, olvasgatni, de el is lehet merülni benne, boncolgatni, ha ahhoz van kedvünk. Egyszerre humoros, és a szó legjobb értelmében költői is.
RSS