A lányok királykisasszonyokat, a fiúk pedig autókat szeretnek rajzolni, ugye? Állóképeket gyártunk halomszám, amin esetleg később megjelenik valamilyen formában a mozgás is, de mégiscsak olyan, mint egy fotó. Egy elképzelt, vagy kedvelt pillanat kimerevített képe. De mi lenne, ha elkezdenénk játszani a papírral és a ceruzával? Ha mozgásra bírnánk azt, ami valójában nem mozog, ha történettel bíró “kisfilmet” gyártanánk két dimenzióban? Vagy egyszerűen csak belelátnánk olyasmit is a dolgokba, amik előtte nem jelentettek semmit sem? Pacák, véletlenül ejtett foltok, kisgyermekek firkái és összetépkedett papírfecnik elevenedének meg, lenne belőlük valami jelentéssel bíró, egészen más dolog. Hogy miért jó, ha kicsit feszegetjük a hagyományos kereteket?