Cikkek

Közeledik a tanév vége, a biziosztás, és az ehhez tartozó, elmaradhatatlan jutalomkönyvek időszaka. Iskolánként, osztályonként eltérő szokások léteznek, van ahol tényleg csak a kiválók kapnak, van ahol meg mindenki, némely iskolában központilag kapják az olcsóbb, és valljuk meg, aztán csak évekig polcon porosodó, és végül egy szeretetcsomagban landoló könyvet, máshol meg igyekeznek tényleg figyelembe venni a gyerekek olvasási szintjét és érdeklődéi körét is. Azért örüljünk mindennek, cserélni még mindig lehet. (halkan jegyzem csak meg, hogy simán lehetne CD-t, DVD-t is ajándékozni - igazi kincseket lehet lelni pár száz forintért-, vagy színházjegyet is adni, de valamiért mégis a könyv a legmegszokottabb ajándék, főleg a suliban).

Talán még időben vagyunk, és ezért állítottunk össze egy kis csokrot azokból a könyvekből, amik szerintünk tényleg jó ajándékok lehetnek.

Pipogyával még másfél éve ismerkedtem meg, de már akkor is a járdaszegélyen üldögélt és koravén rezignáltsággal nézte a szürke Budapest utcáit verő esőt és a sanyarúságot, amelyen mégis olyan vigasztalóan otthonosan el lehet tűnődni.

Valahogy úgy tűnik nekem, mintha a kiskamaszoknak, kamaszoknak szánt irodalom nem annyira pörögne Magyarországon, mint a nyolcvanas években. Az egy következő cikk tartalma legyen, hogy ennek vajon mik lehetnek az okai nálunk, viszont annak örülhetünk, hogy rengeteg fordítás látott napvilágot az elmúlt években, hiszen külföldön dübörög a 10-16 éves korosztálynak szánt könyvek kiadása.

A múlt heti Népszabadság pénteki számának kulturális melléklete a kortárs magyar gyerekirodalomról szólt. Hogy ez a szám létrejöhetett, az egyrészt rengeteg szervezőmunkának köszönhető, másrészt jelzi, hogy a gyerekirodalom szereplői nem hiába dolgoznak évek óta azon, hogy a jó magyar gyerekkönyvek újra megkülönböztetett figyelmet kapjanak, és a területet önálló entitásként ismerjék el.

Több intézmény, szervezet, gyerekfolyóirat, egyesület és társaság szavazata alapján összeállt az elmúlt tíz év 50 legjobb gyerekkönyvének listája. A Népszabadság pénteki Top 50 magyar gyermekkönyvmellékletében jelent meg az eredmény. Hogy miért és kinek, kiknek is fontos ez a lista? Ahogy Both Gabi, a Csodaceruza szerkesztője mondja a Népszabadság hasábjain, egyrészt a mai gyerekirodalom "igazán méltó arra, hogy exponálja magát a nagyközönség előtt is", másrészt "ha kisgyermekként igényes könyveket veszünk kézbe, felnőttkorban automatikussá válik a minőségi kultúra fogyasztása."

Liza és Micsoda új szereplő a kis óvodások mindennapjait és kalandjait feldolgozó történetek sokasága között. Francia mesekönyv, jellegzetes francia kép- és szövegvilággal. A rajzok monokróm, gubancos ceruzarajzok, minden kötethez egy szín tartozik, ami végigvonul a kötet képein. Olivier Tallecről nemrég olvashattunk hosszabb bemutatásokat a Gyie-n és a Mesekalauzon. Rajzai sokfélék, de közös a nagyfejű, egyszerre gyámoltalan és lendületes lények ábrázolása. A képek megjelenítik és kiegészítik a szöveget, más szempontból is megmutatják az eseményeket. A mesében nem csak Liza és Micsoda szerepel, hanem a szülők, akik kivonulnak a gyerek világából (ahogy sok külföldi mesekönyvben, rajzfilmben, csak a lábuk látszik, és nem szerepel szimbolikus szülőpótlék sem).

Idén nem jutottam el a könyvfesztiválra, cserébe viszont a boltban sikerült magam kárpótolni néhány remek könyvújdonsággal. Na persze esélytelen volt, hogy mindent elhozzak, de azért sikerült szert tennem néhány régóta várt kiadványra. Megveszekedett Liza és Micsoda rajongóként nem hagyhattam ott a harmadik részt, a gyerekek miatt pedig kérdés sem volt, hogy az új Pagony-könyvek is velem jönnek. Boribont, Maszatot, valamint a Csimota új könyveit a célközönséggel is sikerült letesztelni. Felpiszkáltuk a kedélyeket, rajongtunk a folytatásokért, és találtunk új kedvenceket is.

Az alábbi lista csak a kezdet, szép lassan majd beszámolunk minden újdonságról, ígérem.

Kiss Attila könyvéről még mielőtt kézhez kaptam volna tudtam, hogy kalandregény. Nem gondoltam volna, hogy az átmeneti 500 km távolság ekkora áthidalhatatlan akadályt jelent, gyerekbetegség és két állami posta jóvoltából majd 1,5 hónap alatt érkezett meg a könyv. Hamar kiderült, hogy tényleg kalandregény, meg persze történelmi is. Az ifjúsági regény kategória eleve adott volt. Ezzel koránt sincs kimerítve a műfajbesorolás, mert a címadó Altináj egy ló, konkrétabban egy kanca neve.
Tehát állatregény is. És a befogadó elme szükségszerűen skatulyáz, olvasás közben már folyamatos kapaszkodókat keres, hova, melyik polcra tudná beilleszteni az aktuális művet, eldöntendő annak minőségét, (ha túl könnyű a skatulyázás nem igazán jó a mű,) de legalábbis hasonítani valami már ismerthez, hogy egy kiinduló értelmezési stratégiát generálhasson a szöveg számára.

Már egy hete csak a virsli megy le, semmi sem kell, ami zöld vagy piros, szeletelve nem, csak karikázva jó, a majonéz nem rá, csak mellé jöhet, különben mehet az egész a kukába. Az evés kardinális kérdés. Kicsiknek, nagyoknak egyaránt. De meg is könnyíthetjük a "procedúrát", ha mi felnőttek jó példával járunk elöl. Ahol a szülők szeretnek főzni, élvezik a jó ételeket, és ahol az étkezés jó hangulatú, igazi családi esemény, ott a gyerekek is jobb eséllyel válnak jó evőkké.

Közeledik a Könyvfesztivál, ami nem csak a felnőttkönyvek ünnepe, hiszen már tavaly is külön épülete volt a gyerek- és ifjúsági irodalomnak, rengeteg standdal és gyerekprogrammal. Vihar előtti csend, mindenki erre készül, szépen sorban jönnek ki a szebbnél-szebb új kiadványok, melyeknek a bemutatója a következő egy-két hétben lesz, hogy aztán ott helyben majd döntésképtelenül kóvályogjunk a Naphegytől a General Presshez, a Pagonytól a Mórához, mert mindent azért mégse... Vagy mégis.

Tessék kényelmesen hátradőlni a karosszékben, és elképzelni egy jegesmedvét! Megvan? Na most akkor tessék képzeletben rápingálni arra a medvefejre egy sapkát, "Mesterhorgász" felirattal. Sikerült? Akkor most a bumszli medveorra ha szíveskednétek egy nagy piros bohócorrot is. Nagyszerű! Nahát, ő lenne Vickó, Angelika Glitz, és Stefanie Pfeil szívmelengetően bohókásra sikerült medvéje. Figyelem! Veszélyeztetett állatfajról van szó, tessenek kellő komolysággal hozzáállni a történethez! Végül úgysem lehet majd megállni egy kis rötyögés nélkül.

A felnőttek legyenek az ellenség! - ordít egy lovagforma ötéves a toronyból. Megadóan ülök egy komódon és megpróbálok a "lányságomra" hivatkozva kegyelemért könyörögni a kartácstűz kellős közepén, de mit is várok egy farsangi zsúrtól. Hisz a szobában talán nekem kéne tudnom a legjobban, hogy ilyenkor épphogy ildomos a sarkaiból kifordítani, és jól kinevetni az egész világot.


Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a korom okán egy másik rendhez tartozom, egy olyanhoz, ami a szabályokat írja, és a bosszantó korlátokat állítja fel, nap mint nap. Úgyhogy úgy illik, hogy most erre a rövid időre csak megadjam magam, és akár a középkori hatalmasságok a karnevál idéjen, hagyjam hogy feje tetejére álljon a világ, és legyőzzön néhány óvodás. A farsangi pusztításban úgyis mindig benne rejlik a megújulás...

A Djeco játékokat nem lehet eltéveszteni, markáns színfoltot jelentenek a játékdömpingben. Művészi és minőségi kivitelezésükkel feldobják a hagyományos társasokat és kreatív játékokat, a puzzle-jaik kiemelkedőek és van pár extra aranyos saját társasuk is.




A Djeco francia játékgyár, Párizsban, a Notre Dame-tól nem messze tervezik a termékeiket. Jó ötven éve működik, a jelenlegi tulajdonos, Frederick Michal Davis mamája alapította, aki játékkereskedőként indult. Amikor a fia a kilencvenes években átvette az üzletet, azt a célt túzte ki maga elé, hogy saját elképzelései szerinti kreatív játékokat fog létrehozni a gyerekeknek. Az ötlet bevált, a Djeco rengeteg játékot gyárt és árul a világ országaibaan, építójátékoktól a puzzle-okon és húzogatós állatokon keresztül kifestőkig és társasokig.

Finy Petra előző könyvét, a Tesó-ügyet már sokszor dicsértem, mert nem kevésszer forgatjuk itthon, a kistestvér érkezésétől felforgatott lelkű háromévesem kívánságára. Akinek a gyereke már érzékenyebb a kisebb poénokra, csavarokra, de kíváncsi a tesó-ügy, azaz a terhesség, a születés részleteire, valamint arra, hogy hogyan is lehet megosztani a kis rombolóval a közös otthont, annak nagyon jó, humoros, nyelvileg kiemelkedő traumafeldolgozó könyv a Tesó-ügy...

Ha a srácokkal sétálni megyünk, akkor általában két dologra számíthatok: vagy a közlekedési táblákból, vagy a kocsimárkákból fognak vizsgáztatni, esetleg egyszerre mindkettőből. A táblák már úgy-ahogy mennek, de az autókhoz egyszerűen nincs érzékem. Ilyenkor kénytelen vagyok szemlesütve, és sokadszorra beismerni a hiányosságomat. Imbusz mester világában bezzeg mennyivel könnyebb dolgom lenne! Ott csak annyit kéne mondanom: Hát kérlek, fogalmam sincs hogy az milyen autó, a sok szőrtől egyszerűen képtelen vagyok beazonosítani!


Vagy: Meg nem mondom milyen autó, hacsak nem kapok belőle egy kis kóstolót...