Kóstoló a gyermekfilmek világából
A Prizma filmművészeti folyóirat ötödik száma
2011. február 15. —
Már kapható a Prizma legújabb száma, fókuszban a gyermekfilmekkel. A gyerekfilm a filmelmélet egyik legizgalmasabb és legellentmondásosabb területe - olvashatjuk a szerkesztői előszóban -, melyről azonban mégis méltatlanul kevés szó esik a hazai szakirodalomban. Ígéretes kezdeményezés, mely amellett hogy ráirányíthatja e szegmensre a nagyközönség figyelmét, reméljük, hogy még egy hosszabb távú diskurzus elindítója is lesz.A nyitó cikk a befogadó szempontjából, jórészt a gyermekpszichológia talaján közelít a gyermekfilmekhez. Péley Bernadette a már jól ismert bettelheimi tézisekből kiindulva tesz megállapításokat a filmre nézve, hangsúlyozandó, hogy az írott meséhez képest a vetített világ valósághű elemei tovább nehezíthetik a valóság és a fikció közti különbségtételt. A feszültség természetesen számos módon feloldható, ugyanakkor a biztonságot adó szülői jelenlét, a folyamatos visszajelzések (annak megerősítése, hogy amit a gyermek lát az fikció) is elengedhetetlen a mesenézéskor.
Szabó Noémi írásában a társadalom felől közelít a témához. A tartalomszűrés a későbbi társadalomba való minél sikeresebb integrálódás figyelembevételével történik, ily módon válik a gyermekfilmek kapcsán elvárássá, hogy az alkotások akár nevelő célzattal is bírva, maradandó értéket közvetítsenek. A felnőttek meggyőzése kétféle módon történhet, a nosztalgia (saját gyermekkoruk köszön vissza a klasszikus mesék remake-jeiben), illetve a morális pánik (az értékvesztéstől való félelem) talaján, mely különleges jelentőséggel ruházza fel a gyermekkönyvek filmes adaptációit.
Cary Bazalgatte és Terry Staples mozitörténeti csemegéje világít rá arra, hogy mi hívta életre a gyermekfilmek speciális koncepcióját, és miben különbözik az amerikai gyökerű családi film az európai gyermekfilmektől. Olyan érdekes adalékokat tudhatunk meg, mint hogy a családi filmeknél a felnőtt nézőket a híres színészek és a rejtett tartalmak mellet az átlagon felüli testi adottságokkal rendelkező gyermekszereplők segítségével szögezték a moziszékekhez. Míg az európai gyermekfilmeknél szerencsésebbnek látták, ha átlag gyerekek uralják a vásznat, akikkel a gyermekközönség könnyebben tud azonosulni. (A szöveget fordította Kovács Kata és Pálos Máté.)
Sepsi László írásában a gyerekeknek készült horrorfilmek műfaji sajátosságairól, többek közt a humor, a fantasztikum, az aktív hős, és a kiismerhető világok filmes alkalmazásának jelentőségéről is olvashatunk. Csiger Ádám a tinihorrort a felnőtté válás problematikájának sajátos kifejezési módjaként taglalja. Ebből a szemszögből nyernek többletértelmet a klasszikus filmes elemek, és működhet például a vérfarkassá válás a biológiai érés metaforájaként.
Tüske Zsuzsanna a Roald Dahl-történetek filmes adaptációiról nyújt átfogó képet. Lezárásként pedig a magyar animáció jelenét és jövőjét érintő kérdésekről nyilatkoznak a megkérdezett kritikusok, pedagógusok, filmrendezők, és egyetemi hallgatók. A többség jórészt a hiányzó állami támogatásnak tudja be a rendszerváltás után megtorpant animációs filmkészítést. Akadnak olyan vélemények is, mely szerint a versenyképesség növelése érdekében elkélne a nyitottság, a bátrabb témaválasztás, és jobban kellene alkalmazkodni ahhoz a mozgóképes környezethez is, amely a mai fiatalokat körülveszi.
A szám illusztrációit Kapitány Eszter jegyzi. A címek sokszor valamiféle rég letűnt, vurstlihangulatú mozivilágot idéznek. A telefröcskölt képek szereplőinek feketére satírozott, vagy idegen kezekkel, olykor a televíziózásból ismert kitakaró csíkkal befogott szemei, és betapasztott szájai pedig azt a gyermekkori tapasztalatot hozzák vissza, melyben a külvilág fenyegetése szétválaszthatatlanul összemosódik a tudatalattiból táplálkozó félelmekkel.
Szabó Noémi írásában a társadalom felől közelít a témához. A tartalomszűrés a későbbi társadalomba való minél sikeresebb integrálódás figyelembevételével történik, ily módon válik a gyermekfilmek kapcsán elvárássá, hogy az alkotások akár nevelő célzattal is bírva, maradandó értéket közvetítsenek. A felnőttek meggyőzése kétféle módon történhet, a nosztalgia (saját gyermekkoruk köszön vissza a klasszikus mesék remake-jeiben), illetve a morális pánik (az értékvesztéstől való félelem) talaján, mely különleges jelentőséggel ruházza fel a gyermekkönyvek filmes adaptációit.
Cary Bazalgatte és Terry Staples mozitörténeti csemegéje világít rá arra, hogy mi hívta életre a gyermekfilmek speciális koncepcióját, és miben különbözik az amerikai gyökerű családi film az európai gyermekfilmektől. Olyan érdekes adalékokat tudhatunk meg, mint hogy a családi filmeknél a felnőtt nézőket a híres színészek és a rejtett tartalmak mellet az átlagon felüli testi adottságokkal rendelkező gyermekszereplők segítségével szögezték a moziszékekhez. Míg az európai gyermekfilmeknél szerencsésebbnek látták, ha átlag gyerekek uralják a vásznat, akikkel a gyermekközönség könnyebben tud azonosulni. (A szöveget fordította Kovács Kata és Pálos Máté.)
Sepsi László írásában a gyerekeknek készült horrorfilmek műfaji sajátosságairól, többek közt a humor, a fantasztikum, az aktív hős, és a kiismerhető világok filmes alkalmazásának jelentőségéről is olvashatunk. Csiger Ádám a tinihorrort a felnőtté válás problematikájának sajátos kifejezési módjaként taglalja. Ebből a szemszögből nyernek többletértelmet a klasszikus filmes elemek, és működhet például a vérfarkassá válás a biológiai érés metaforájaként.
Tüske Zsuzsanna a Roald Dahl-történetek filmes adaptációiról nyújt átfogó képet. Lezárásként pedig a magyar animáció jelenét és jövőjét érintő kérdésekről nyilatkoznak a megkérdezett kritikusok, pedagógusok, filmrendezők, és egyetemi hallgatók. A többség jórészt a hiányzó állami támogatásnak tudja be a rendszerváltás után megtorpant animációs filmkészítést. Akadnak olyan vélemények is, mely szerint a versenyképesség növelése érdekében elkélne a nyitottság, a bátrabb témaválasztás, és jobban kellene alkalmazkodni ahhoz a mozgóképes környezethez is, amely a mai fiatalokat körülveszi.
A szám illusztrációit Kapitány Eszter jegyzi. A címek sokszor valamiféle rég letűnt, vurstlihangulatú mozivilágot idéznek. A telefröcskölt képek szereplőinek feketére satírozott, vagy idegen kezekkel, olykor a televíziózásból ismert kitakaró csíkkal befogott szemei, és betapasztott szájai pedig azt a gyermekkori tapasztalatot hozzák vissza, melyben a külvilág fenyegetése szétválaszthatatlanul összemosódik a tudatalattiból táplálkozó félelmekkel.
Mondd el a véleményed!