Olvasósarok - Mese a tündérről, aki nem evett mást, csak csokoládét

Eljött a Mikulás, aztán a Karácsony, később a decemberhuszonnyolcadika, amikor Rufusz Rafael névnapja volt. Csupa-csupa olyan ünnep, ami a csokoládéról szól. Rufusz Rafael legalábbis ezt szűrte le a sok ünneplésből. Akár a Mikulás fehér szakálláról énekeltek, akár a kisjézusról, vagy éppen neki énekeltek névnapi dalt, a vége mindig ugyanaz lett.
Hatalmas zsák csokoládéval bújhatott be a szobájába.
És ha elég ügyes volt, az egészet elrejtette az ágya alá, és akkor nem a mamája adagolta neki egereknek való kis adagokban, hanem ő oszthatta be magának. ami azt jelentette, egy nap alatt tömte magába az egész zsák csokit.
Csakhogy az idei mikulás-karácsony-névnapkor annyira ráérzett a csokoládéevésre, hogy nem is akart már szilvesztertől mással táplálkozni.
Január elseje van, illatozó újévi ebéd az asztalon, de a kisfiú csak ül, és unottan turkálja a lencsefőzeléket. nem beszélve a csillogó pirosra sült malacról, aminek olyan omlós a húsa, hogy szinte fel sem kell szeletelni.
Hamar kibújik ám a szög a zsákból, mert Rufusz Rafael papája egyszer csak azt kérdezi a fiától:
– És mondd csak, Rufusz Rafael, tettél-e újévi fogadalmat? Mit fogsz másképp csinálni idén, mint tavaly?
– Tettem bizony – és Rufusz Rafael fásultsága hirtelen eltűnik. – Azt határoztam el, hogy ezentúl nem eszem mást, csak csokoládét.
– Akkor én gyorsan megyek, olvasztok egy kis csokoládét levesnek, meg főzeléknek. Rendben? – jegyzi meg mosolyogva Rufusz Rafael mamája, majd elbizonytalanodva visszanéz fiára: – Vagy meghallgassuk esetleg Bögreurat, hátha tud valami jó kis történetet ezzel kapcsolatban?
– Meghallgathatjuk, de azért kérem a csokilevesem – jelenti ki ellentmondást nem tűrően Rufusz Rafael, aki hajthatatlannak tűnik csokoládéevés terén.
Bögreúr is csak ráncolja a homlokát, érzi, hogy ez most nem olyan egyszerű eset. Időhúzásképp megtisztítja még a csíptetős szemüvegét, megfésüli elegánsan ritka hajzatát, majd amikor már nem tud mást kitalálni, nekidurálja magát, és mesélni kezd.

A labdatündér

„A tündérekről mindenki azt hiszi, hogy karcsúak. Legtöbbször persze ez így is van, hiszen a sok mozgás és repkedés jó formában tartja őket.
Kivéve egy tündért. Ő pedig a réttündérek nemzetségéből volt való.
A réttündérek a füvek és virágok közt éltek, gondozták a réteket, csinosították az ott élő növényeket. Ha eljött a tavasz, nagy levegőt vettek, és telefújták bimbókkal a mezőt. Ha eljött a tél, nagy levegőt vettek, és puha hótakarót fújtak a vadvirágokra, hogy ne fázzanak annyira a hidegben. Ha eljött a nyár, esőcseppeket fújtak a növényekre, hogy a hűs permet felfrissítse őket a nagy hőségben. Ha eljött az ősz, akkor pihentek egy kicsit.
Mohazöld indakarjaik, páfrányzöld levélfüleik, és fűzöld sziromszárnyaik voltak. Ők maguk is úgy néztek ki, mint egy különleges növény.
Kivéve ezt az egy réttündért, akiről a mese szól.
Ő bizony soha nem fújt bimbókat, permetet vagy havat a mezőre, mert nem is lett volna rá képes. Még megmozdulni sem nagyon tudott, nemhogy fújkálni, repdesni, tenni-venni. Olyan kövér volt, hogy gurulva közlekedett. Lassan egy zöld labdához kezdett el hasonlítani.
Hogy mi volt ennek az oka? Erre igen egyszerű a válasz.
A labdatündér nem evett mást, csak csokoládét. A reggelije csokikenyér volt csokisajttal, az ebédje sült csoki párolt csokival, a vacsorája meg bundás csoki rántott csokival.
A többiek nem sok hasznát látták, egészen addig, amíg ki nem találták, hogy az őszi fociversenyen, amit a pihenő évszakukban tartottak, ő legyen a focilabda. Tavaly az utolsó meccs végén ugyanis kipukkadt a tündérlabdájuk. A labdatündér csak pislogott, de nem mert szólni, hisz tényleg semmiben nem tudott segíteni a rét körüli teendőkben, valahol tehát jogosnak érezte ezt a döntést.
Ám az első focimeccs után elmorfondírozott. A focilabdság ugyan nem volt kényelmetlen, mert a réttündérek fújós focit játszanak, és csak simogatják leheletükkel a labdát. Inkább az zavarta, hogy varázslatos réttündérből egyszer csak közönséges focilabdává alakult. Ez nagyon elszomorította.

 

El is ment hát a tündérszakácshoz, hogy mostantól főzze neki ugyanazt, mint a többieknek. Az otthon található csokoládékat pedig elvitte az erdő szélén található kukákhoz, és mind kidobta őket. Még a mogyorókrémes borzosat is, ami úgy nézett ki, mint egy csokisün. Pedig az volt a kedvence.
A kövér réttündér pár hét múlva már nem gurult, hanem sétált, még néhány hét után pedig repülni is tudott.
A következő ősszel ezért a tündérek vettek egy új focilabdát a varázsszertárban, mert már egy labdakövér tündér sem volt közöttük, akivel lehetett volna játszani.
Itt a vége, csokit kérsz-e?”

Rufusz Rafael nagyon kétségbeesett arcot vág a mese után. Anyukája sejti, hogy mire gondol, ezért megpróbálja megnyugtatni:
– Ugyan, Rufusz Rafael, ha annyira kövér lennél, hogy nem férsz be a szobád ajtaján, akkor majd kibontunk egy darabot a falból, és duplaajtót csináltatunk neked. Na, jöhet az a csokileves?
– Duplaajtót? – kérdez vissza az eddiginél még ijedtebb arccal a kisfiú. – Figyelj, mama, lehet, hogy nem mától térek át erre a csokievésre. Talán inkább holnaptól. Vagy holnaputántól. – Elmerül a gondolataiban. – Vagy még későbbtől… Mondjuk soha – teszi hozzá egészen halkan, és egészen megkönnyebbülve.