Cikkek - Mi vajon a Pagony tábor bája?

Vegyünk egy nyári hetet, a Pozsonyi úton lévő Noha Műhely hűs termeit, két lelkes táborvezetőt (most Soós Dórát és Gévai Csillát, azaz magamat), és maximum húsz 5-12 éves gyermeket. A tábor első napján találjuk ki a gyerekekkel közösen, hogy kik legyenek az adott héten közösen írt történet szereplői, s hogy hol játszódjon az a történet, amit aztán napokig együtt írunk majd. A tábor ideje alatt három, könyvvel kapcsolatos lelkes szakembert is adjunk vendégségbe a gyerekekhez: kedden egy illusztrátort (idén engem), szerdán egy írót (idén Dávid Ádámot), csütörtökön pedig egy nyomdászt (idén és egyébként mindig Wunderlich Pétert). Hogy mire kellenek ők? Az illusztrátor kedden elmeséli, hogy ki ő, miért lett mesekönyv illusztrátor, és szerinte mire kell figyelni egy szöveg illusztrálásánál. Megnézi az addig készült rajzokat és tanácsot ad a további munkálatokat illetően, segít, hogy mi kerüljön a borítóra, mennyi és milyen kép kerüljön a könyvbe végül. Szerdán aztán az író megpróbál mindent elárulni a munkájáról, az életéről, meghallgatja a táborosok megírt meséjét és ezt követően szakmai tanácsokkal látja el a fiatal meseírókat. Csütörtökön a nyomdász a elárulja, hogy mi történik a nyomdában a könyvekkel, hogyan vágják, majd fűzik össze őket. Csütörtök éjjel aztán nagy titokban egy grafikus segítségével állítsuk össze a Pagony táborosok könyvét, amit péntek délutánra a nyomdász minden évben ki is nyomtat. Péntekre szervezzünk egy könyvbemutatót, amire a táboros gyerekek meghívót és plakátokat is készítenek, itt eljátszhatjuk a történet, és a közösen elkészített könyvből természetesen mindenki kapjon egy-egy példányt. Ennyire egyszerű.

Itt éppen Dávid Ádám író mesél arról, hogyan írta ő A Virág utcai focibajnokságot

És mégsem, hiszen, eddig azok a Pagony táborok, melyeket én vezettem, markánsan más és más hangulatúak voltak. Az egyik évben rendkívül kreatív csapat jött össze, akik annyira komolyan vették a meseírást, hogy még a délutáni lazító játszóterezés közben is csak a mese karaktereire és a cselekmény fordulataira tudtak gondolni. Aztán vezettem olyan Pagony tábort is, ahol a rajzok kerültek a középpontba, és sokkal több illusztráció készült a szöveghez, mint amennyire számítottam. Az idei tábor jelzőjéül a játékosságot választanám. Ebben a csapatban több gyermek is külföldön él és csak nyárra jöttek haza. Így esett, hogy hallottam norvég, angol és francia beszélgetéseket is a gyerekek között. Talán épp emiatt volt az általuk választott legkedvesebb játék az, hogy a meséjükben szereplő karakterek állatainak bőrébe bújjanak. Volt, aki macska lett, kutya, esetleg unikornis vagy egyszerű lovacska. Idén nem írtunk, de nem is rajzoltunk annyit a játszótér fái alatt, hanem napról napra állatokká váltunk, így élve át a mesénket.

Egy biztos, azok a gyerekek, akik ezt a tábort választják szeretik a könyveket, sokat olvasnak önállóan, vagy a szüleik sokat olvasnak fel nekik. Jó tudni, hogy vannak olyanok, akik mondjuk már öt évesen jól tudnak olvasni és nagyon érdekli őket a könyv természete. Egy biztos, kevés olyan tábor van, ahol a gyerekek megérezhetik azt az örömöt, amit akkor érez az alkotó, ha egy műve megjelenik. Én ezt az elégedettséget és büszkeséget látom évről évre a gyerekek szemében, és ez nem kevés!