Mindig lehetsz tökéletesebb!
"Néha előfordul, hogy egy könyv pofon vág. Ez a könyv akkorát kent le nekem, hogy a fal adta a másikat." Ezt írta Lille a moly.hu-n a külföldön nagy port kavaró Örökké a tiédről. Ennél tökéletesebben nem is foglalhatta volna össze, mit vált ki az emberből ez a könyv... Olvasd el, hogy kezdődött a két főszereplő, freida és isabel utolsó iskolaéve, mielőtt még minden rosszra fordult volna.
A mi időnk előtt bárányokat számoltak, hogy el tudjanak aludni. A mi időnk előtt még voltak bárányok, amiket meg lehetett számolni. Bekotrok a párnám alá az ePademért, szögletes sarkait megnyugtatóan szilárdnak érzem a kezemben. Frissítem a myFace-státuszomat, és odasuttogom a képernyőnek:
– Megint nem tudok aludni. Ébren van még valaki?
Elégedett borzongás fut végig rajtam, amikor feltöltődik a videostátusz, mintha ez valamiféle bizonyítéka lenne annak, hogy valódi vagyok. Hogy létezem.
– freida.
Már megint róla álmodom?
Úgy áll a boltíves ajtónyílásban a folyosó és a hálófülkém között, akár egy jelenés, földig érő rózsaszínű köntöse felragyog a félhomályban. Félrebillenti a fejét, áthelyezi a súlyát egyik lábáról a másikra, és várja, hogy megszólaljak. Én bólintok, mire feszült arca megenyhül, és bebújik a keskeny ágyba, a testét az enyémhez igazítja, a végtagjaink úgy kapcsolódnak össze, mint egy kirakós játék darabjai. Minden felületről visszatükröződünk, párhuzamos képekké forgácsolódunk, melyek a mennyezetről a falakra verődnek, majd vissza, és újra meg újra megsokszorozódnak. Tejfehér lába az enyémre kulcsolódik, fakószőke hajtincsei az én sötét hajhullámaim közé keverednek.
isabel.
– Megijedtem, hogy egy szűznővér jön.
– Bocs!
– Ha rajtakap, hogy megszegjük az Izolációt, bajba kerülünk.
– Nem lesz baj.
– Akkor is...
– ruth-szűznővér ma nincs szolgálatban – olvas a gondolataimban, mint mindig.
Egy ütemre lélegzünk. A fejemet a vállára hajtom, beszívom a levendulaillatát, számolom a szívverésünket. Most megmozdul, kihúzza alólam a karját, a nyakam megbicsaklik, és a fejem a nyirkos lepedőre ejtem. Távolabb húzódik tőlem, egészen az ágy szélére, és az egyik lábával megtámaszkodik a földön.
– Így tényleg jobb. Túl nagy a meleg, nem igaz? – kérdezem gyorsan.
Hát eljött, ilyen hosszú idő után, mondom magamban. Pedig nem is kérted. Magától jött el.
Közömbösen hümmög, a lábujjaival a padlótükrön dobol, a lábkörme neonpink lakkja illik a köntöse színéhez. Mintha én lennék az egyetlen, aki szenved a hőségtől.
– És? – szakad ki belőlem. – Merre bujkáltál?
– Nem éreztem jól magam.
– Egy csomószor rád írtam a myFace-en! – kezdem, de nem fejezem be, mert eszembe jut a szobája, a földig húzott és kapurostélyként a padlóba reteszelt acélredőny ajtó. Az utóbbi két hónapban megszámlálhatatlanul sok üzenetet küldtem neki. Egyikre sem válaszolt.
– Nem tudok aludni.
– Ideges vagy a holnapi nap miatt?
Egykedvűen vállat von.
– Kértél még Ringatót anne-szűznővértől?
– Rossz hatással van a többi gyógyszeremre.
– Mit szedsz? – a könyökömre támaszkodom, hogy jobban lássam. – Én a maximumot kapom, és nem lett semmi bajom.
– gisele tele lett kiütéssel, mert felborították a gyógyszerei adagolását. Egy hétig csúnya volt – mondja, mintha meg sem szólaltam volna, mintha nem is léteznék. Sokszor csinálja ezt mostanában.
– Ne rugdosd már azt a tükröt! Az agyamra megy – vakkantom oda neki, mire a lábfeje lassan mozdulatlanná merevedik. Bűntudatom támad, amikor felvillan a sértettség az arcán, valahogy mégis elégedett vagyok; ízlelgetem az érzést, hogy végre tudomást vesz rólam.
– Egyébként pedig honnan tudod mindezt gisele-ről? Egész nyáron be sem tetted a lábad a Szervezett Rekreációra, sem a Táplálkozási Központba – mondom, miközben a tükörképünket figyelem a mennyezeten. Én a falnak nyomódom, isabel a matrac szélén billeg, közöttünk megvillan a lepedő fehér sávja. A kövér nők csúnyák. Az öreg nők is csúnyák. De gisele? A mézszőke gisele a mézszőke hajával, a mézpettyes íriszével, a mézbarna bőrével? Csúnya?
– Akkor hát ezért nem volt sehol a múlt hét végén – állapítom meg, miután isabel nem felel. – Nekünk azt mondta, hogy karanténban volt influenzagyanúval.
– Kiütések – ismétli meg isabel. – Az egész arcán, akkorák, mint egy-egy tojás.
– Kár, hogy nem tanév közben történt – eresztek meg egy gyenge poént, és enyhe émelygés fog el. – Így nem rontja le a besorolását.
– Ne légy undok!
– Te könnyen beszélsz! – vágok vissza. – Miss No. 1.
– Te meg No. 3 vagy. És mindannyiunkat egyformára terveztek – feleli gépiesen.
– Na igen. De egyes évák voltak olyan szerencsések, hogy jobban megtervezték őket, mint a csúnya nővéreiket.
Visszatartom a lélegzetemet, és várom, hogy ellentmondjon nekem, mint régen.
– Te nem vagy csúnya, freida – sóhajt. Fárasztom, fárasztja, hogy folyton megerősítésre várok. – Egyikünk sem az.
– Összehasonlítanak veled.
Érzem, ahogy az elismerés vágya beleszövődik a hangomba, és gyűlölöm magam miatta.
– Olyan fáradtnak látszik a bőröm.
A mennyezeti tükörben végigsimítom az arcom körvonalát, keresem a repedéseket.
– Mi lesz, ha lerontják a besorolásomat?
– Még mindig jobb, ha fáradtnak látszol, mint ha kövérnek.
A hangja színtelen, mintha valaki kieresztette volna a tüdejéből a levegőt.
Szembefordulok vele, az orrunk majdnem összeér. Mély levegőt veszek, mintha így magamba szívhatnám delejes szépségét, és elragadhatnám tőle. Egyszer kikerestem az online adatlapját, hátha rábukkanok valamilyen könnyen lemásolható formulára. PO1: Metálezüst haj, kántálta a számítógép, No. 76: Tébolyzöld szem. Tompa aranyszín bőr, cukormázrózsaszín ajak, néhány szeplő a fitos orron. Bárcsak olyan lehetnék, mint te! Minden könnyebb lenne, ha olyan lennék, mint te! Négyéves korom óta ez jár a fejemben.
– Miről beszélsz, isabel?
A hátára fordul, és a mennyezetre mutat, várja, hogy utánozzam. Nézem, ahogy kibontja a selyemövet a derekán, szétnyitja a köntösét, és ott fekszik meztelenül. A dereka enyhén megvastagodott, a csípője kikerekedett. A sötétben szinte sikoltásnak hangzik, ahogy élesen levegő után kapok.
– Tudom – húzza össze magán a köntöst, hogy elrejtse a bűneit.
– Próbáltál hányni?
– Persze – feleli türelmetlenül. – Tudod, hogy az nem mindig megy.
– És a pluszgyógyszerek, amiket szedsz? Segítenek?
– Kezdetben segítettek. De úgy látszik, már nem hatnak – suttogja.
– Talán nem is lesz olyan súlyos – szeretném, ha a hangom vigasztalóan csengene, de nem tudom, hogyan csináljam. Kettőnk kapcsolatában ez mindig isabel szerepe volt. – Talán nem is te leszel az egyetlen. Sok éva meghízik a szünidő alatt.
Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Ebben az évben nem.
– Nem is értem, hogyan juthatott ez idáig. Hogyhogy senki sem vette észre a heti súlyellenőrzésen? Be sem tetted a lábad a Táplálkozási Központba már vagy...
isabel az ajkához emeli az ujját, hogy elhallgattasson, én pedig lenyelem, amit gondolok. Van egy újabb titkunk. Behunyom a szemem, de csak azt látom, ahogy egyre dagad a húsa, és azzal fenyeget, hogy bekebelezi a csontjait.
Olvasd el a könyvről írt ajánlónkat is: kattints ide!
