Amikor először elkezdtem olvasni Pálcika kalandjait, amik tulajdonképpen alig kalandok, szóval Pálcika pálcikázásait, elriasztott a több, mint száz oldalas szöveg. A Pálcika-univerzumot nem lehet egy ülésre behabzsolni, időt kell hagyni neki, hogy birtkoba vegyen minket. Ha viszont szép lassan fogyasztjuk, akkor bekebelez. Mindenhol pálcikákat látunk.

Darvasi László Trapitijét nem nehéz megszeretni, hiszen nála jóravalóbb és kedvesebb titkos királyfi kevesebb van a magyar meseirodalomban. Arról nem beszélve, hogy trapitizni a legjobb dolog a világon, és még a tökfőzelék is egész pozitív színben tűnik fel a mese végére (azért nem kóstoltam meg). Pálcika egész más figura: egy vékony kis alak, aki bármi lehet, mindenféléhez hasonlít, vándorol, felfedez, bejárja a világot - és afféle kifacsart pálcikaszempontból meg is ismertet vele. Épp ez a pálcikaszempont, ez a gyerekesen rácsodálkozó, de felnőttesen ironikus hangvétel teszi annyira szórakoztatóvá a szöveget - miközben muszáj gondolkodni, hogy mi köze is a rutinos világhoz ezeknek a pálcika-aforizmáknak vagy pálcika-félsztoriknak. Olvassatok részletet a könyvből! Mert egy Pálcika, ha elindul...