Színház az egész
Dávid Ádám netnaplója 2.
2012. január 17. —
Pilinszky óta tudjuk: „Nem az fontos, hogy hányat ver a madár a szárnyaival, hanem, hogy íveljen.” A földkerekség legkisebb madara hátán életem eddig legnagyobb ívű színházi repülését éltem át január második hetében. A Kolibri Színház hat napos mustrával ünnepelte huszadik évadját, kereken húsz produkcióval, amelyek a csecsemőszínháztól a tabudöntögető kamasz darabokig, Portugáliától Németországon át Japánig íveltek. - Dávid Ádám, kiadónk egyik szerzőjének színházas beszámolóját olvashatjátok.
Tasnádi István darabját már tavaly volt szerencsém abszolválni. A virtuális térben kínálkozó manipuláció lehetőségeit bontja ki egy megdöbbentő igaz történet drámává emelésével, Vidovszky György rendezése pedig Sárosi Anita és Vicsek Viktor pazar vetítéstechnikájának felhasználásával egészen sajátos, hátborzongató világot teremt meg a Pince szűk falai közt. Az előadás után egy tanóra hosszúságú drámafoglalkozás segít a sokkoló élmény feldolgozásában, profi drámapedagógusok kalauzolásával. Miközben a nézők egy rögtönzött talkshow keretében a szereplőket vallatják, a Puskin moziban Sherlock Holmes legújabb rejtvényén töröm a fejem, és kiválóan szórakozom a pergő párbeszédeken, na meg a pörgős akciójeleneteken. Minőségi mainstream, több ilyen kéne.
Kedd délután Ildi elszáll Brüsszel felé, én pedig megülöm a Kolibrit. A HELP! a színház első olyan előadása, amely a Platform 11+ keretében egy másik színházzal, az észt VAT Theaterrel együtt valósult meg. Ez a szimbiózis minden szinten megnyilvánul: a darabot Horváth Péter és Aare Toikka jegyzi, a két szereplő egy magyar lány és egy észt fiú, akik egy erdei baleset után egy kunyhóban küzdenek a túlélésért – és egymás megértésével. A tört angolsággal folyó párbeszédekbe saját anyanyelvük vegyül. A produkciót hazánkban és Észtországban is színpadra állították, és a Mustrán az utóbbit izgulom végig. Külön bája az előadásnak, ahogy a fiatal észt színésznő alig felismerhető akcentussal adja a magyar lányt és zsolozsmázza a Miatyánkot… A nap fénypontja egyértelműen a kultdarabként ünnepelt Klamm háborúja..jpg)
A számos díjat nyert monodrámában Scherer Péter brillírozik a teljes szétcsúszás felé tartó tanár megformálójaként. Az első magyar osztályterem-színházi produkció bejárta az országot, és Pepe nagy kedvvel mesél a darab fogadtatásáról a keddi napot záró műhelybeszélgetésen. Előfordult, hogy a tanár már korábban látta az előadást, és úgy adta elő a diákoknak, mint valami jópofa, interaktív színház. A gyerekek így – érthető módon – mindenre aktívan reagáltak, minden cicerói kérdésre válaszoltak, és teljesen megakasztották az előadást. Klamm tanár úrnak kénytelen kelletlen ki kellett küldenie négy-öt „tanítványt”, mire lecsendesedtek a kedélyek. Novák János, a színház igazgatója kiemeli a drámafoglalkozások, a beszélgetés szerepét, hiszen ez is hozzájárul az élő színház létrejöttéhez, amely nem minden áron nevelni akarja a fiatal nézőt, hanem neki szóló tartalmakra rákérdezve megszólítani.
Ezt tapasztalom meg a szerda esti előadáson is: a Helló, náci! provokatív német ifjúsági darab Tóth József rendezésében egy lengyel vendégmunkás és egy kamasz neonáci közös cellában töltött estéjéről. A komoly morális kérdéseket veszegető darabot izgalmas beszélgetésbe torkolló drámafoglalkozás követi.
A csütörtöki nap elsősorban a csecsemőké: a Woodbeat egy fantasztikus német vendégelőadás életre kelő fahasábokkal és a színpad szélén átszellemülten ringatózó-táncoló kisbabákkal. A Helios Theater 2005 óta készít természetes anyagokra (fa, víz, föld, agyag) épülő előadásokat a legkisebbeknek, amelyek összefüggő történet helyett mininarratívákkal, fülbemászó repetitív zenéjükkel és atmoszférateremtő erejükkel varázsolják el az értő közönséget.
A két magyar csecsemőszínházi produkció, a TODA és a Tekergő sajnos kimaradnak, viszont az esti beszélgetésen fontos szerep jut nekik is. Kiderül, hogy sokáig a Kolibri is szkeptikusan állt az efféle színházhoz, az egyértelmű szakmai és közönségsiker mégis a vállalkozó kedvüket igazolta. Elhangzik a csecsemőszínház atyja, Roberto Frabetti szállóigévé vált mondása is, aki „a sűrű figyelem csendjét” tartja az ilyen produkciók védjegyének. A babákkal is létrejön tehát az interakció, csak nem olyan evidens formában, mint egy színpadon éneklő-rajzoló kisiskolás vagy egy drámafoglalkozáson vitatkozó kamasz esetében. S ha már kamaszok: szerda este végre végigélhetem az utóbbi évek egyik legnagyobb gyerekszínházi sikerét, Háy János Völgyhídját, amely 2010-ben a legjobb új magyar dráma díját nyerte el. Az előadás kezdetén egyértelműen érzékelhető a tiniközönség csalódottsága a bábok láttán.1.jpg)
Aztán amikor megérzik, hogy ez a szokatlan, absztrakt vizuális világú darab az ő nyelvükön, az ő életükről szól, itt is beáll „a sűrű figyelem csöndje”, amelyet csak harsány nevetések szakítanak meg. Háy tökéletesen ismeri a kamaszzsargont, és a nyelv hétköznapiságát hatásosan ellenpontozza a középkori misztériumjátékokat idéző színpadkép: a csuklyába bújt bábosok és a dinamikusan alakot váltó hatalmas képkeret.
Péntek 13 ezúttal cseppet sem szerencsétlen nap. Két előadásra sikerül eljutnom. A Kolibri Fészekben Marék Veronika örök érvényű gesztenye-meséjének második színpadi adaptációja, a Kippkopp gyerekei repít vissza gyerekkoromba.
Bevallom férfiasan, hogy a kiscsoportos óvodás korosztálynak szánt darab végén a könnyem is kicsordul a történet bábot átlelkesítő, őszinte és tiszta színpadra állításától. Utána izgalmas interjú Novák Jánossal, majd este A Szentivánéji álom, amely Shakespeare klasszikusát ötvözi Mendelssohn andalító muzsikájával. A Művészetek Palotája Fesztivál Színházában bemutatott darab maximálisan kihasználja a drámában rejlő játéklehetőségeket. A mesteremberek első ránézésre színházi munkások, a szerelmesek és tündérek szemgyönyörködtető bábok, akik kamerát kapnak apró kezükbe, és játékosan kivetítik a bolondos éjszaka kalandjait. 
Álmodozva indulok át a Pincébe, hogy a színház Bunyósszív című legfrissebb produkciójára, de ekkor – mint valami jelenés – egy ismerős arc úszik be a látómezőmbe. Pompor Zoltán ő, a Germániát megjárt kiváló gyermekirodalom-szakértő, akivel a Sirályban kötünk ki: nosztalgiázunk, pletykázunk, viccelődünk – s mire elbúcsúzom és átérek a Pincébe, szépen lekésem az előadást. Sebaj, leülök az előtérben, és pofozgatom a saját drámámat, amelyet többek között a fiatal drámaírókat támogató Interplay nevű szervezet nemzetközi workshopjára adok be. Az esti beszélgetésen aztán szó esik interakcióról, a zenés színház kihívásairól és Marék Veronika zseniális egyszerűségéről.
A szombati zárónapon végre az összes előadást meg tudom tekinteni. Délelőtt a legendás Bors néni születik meg a szemem láttára. Megható, hogy a mesében kereken nyolcvan éves címszereplő ünneplése egyben a színház húszéves fennállásának ünnepévé is tágul – a Kolibri Bors néni éveivel együtt éppen egy évszázadot tesz ki… 
Molnár Piroska méltóságteljesen sugárzik a színpadon, a közönség pedig önfeledten énekli a megunhatatlan, fülbemászó dalokat, amelyeket Novák János – sok másik darab mellett – zeneszerzőként is jegyez. Dudorászva slattyogok át az Írók Boltjába, ahol az előző heti nosztalgiázásból ismerős Koppány-báb szülőanyjával, Somogyi Katival van randevúm. Kiderül, hogy sokat dolgozott már a Kolibrinek, és most épp egy Joyce-novelláskötet illusztrációs anyagához készít bábokat. Persze rögtön fellelkesülök: milyen klassz is volna színpadra állítani ebből valamit. A bábfigura már adott… Haladéktalanul beszerzem még a Neked írok, apu! című szomorkás, lírai hangvételű gyerek-naplóregényt, aztán irány a Fészek! Ez a nap a Kolibri-klasszikusoké: a Bors néni után Békés Pál Spárga-tengeralattjárója következik, az interaktív magyar gyerekszínház másik megkerülhetetlen darabja. A gyerekek a vízi világ megmentése érdekében bejárják az egész színházat, muníciót gyűjtenek, és hősies küzdelemben legyőzik VII. Moszat királyt. Mindez Békés Pál utánozhatatlan humorával, Nyeső Mari vagány zenéjével, Szívós Károly és Török Ágnes jutalomjátékával. Azt hihetnők, hogy innen nincs tovább, ezt már nem lehet fokozni. És akkor bejön egy szál ember elegánsan kiöltözve, akkurátusan leveszi a kalapját, a zakóját, megismerjük pedáns rendben tartott otthonát, aztán sétálni indulunk vele a közeli parkba. És akkor valami kivételes történik: találkozik egy kukaccal, ami nem más, mint a felejthetetlen alakítást nyújtó Bán János mutatóujja. Ez a darab bejárta a világot, és méltán aratott mindenfelé osztatlan sikert. Nyárspolgári szerencsétlenkedésről és őszinte barátságról szebbet és igazabbat még nem láttam, mint a Kukacmatyi.
Az záróbeszélgetésen is előkerülnek fontos témák, de a klasszikussá érett produkciók kapcsán a szó már elsősorban az ünneplésé és az emlékezésé. Na meg a számvetésé: érdemes volt megmustrálni az első húsz év termését. Örülök a lehetőségnek, hogy egy hétre belecsöppenhettem egy színház életébe: színfalak mögött, színészbüfében is megfordultam, jókat beszélgettem színészekkel és más színházi emberekkel, és megindító volt látni, mennyire összetartó, a másik munkája iránt is érdeklődő a Kolibri társulata.
A hét utolsó napja pihenéssel és az elvarratlan szálak fércelgetésével telik: pontban éjfélkor elküldöm az átdolgozott ifjúsági drámát, hajnalok hajnalán pedig jelentkezem a kolozsvári film- és médiakonferenciára, ahol gyermekirodalmi klasszikusokról és kortárs animált gyerekfilmekről fogok előadni, amelyekben az ízlelésnek sajátos, interszenzuális szerep jut. Íme, egy kis ízelítő. Jó étvágyat!