Cikkek - Születésnapi űrtúra - Jeli Viktória, Tasnádi István: Rozi az égen

A Rozi az égen egy kislányról szól, akinek (látszólag) elfelejtik a szülei a hatodik születésnapját. Hiába célozgat, hiába próbálja ezer féle módon fölhívni magára a figyelmet, a szülőknek mintha teljesen kiment volna a fejéből a dolog. Álomba szenderül, majd fölriad az éjszaka közepén és egy lufiba kapaszkodva megkezdi égi utazását Cicával, hogy megtalálja elveszett születésnapját. Sorba járja a csillagjegyeket, számos kalandban, abszurd találkozásban van része, hogy aztán visszatérjen a kiindulóponthoz, amitől el akart menekülni, a saját csillagjegyéhez, a Skorpióhoz, akinél végülis megtalálja, amit végig keresett. Nem is csak a születésnapját, hanem valamifajta önismeretet. Aztán persze fölébred, és kiderül, hogy csak álom volt az egész utazás, de persze tudja Rozi, és mi is, érzékeny olvasók, hogy az álom sokkal igazabb valóság.

A könyv nagyon jól követi az álomszerűség struktúráját. Sokszor szürreális, érthetetlen dolgokkal találkozik Rozi, például a Vízöntővel, aki ürgét önt fáradhatatlanul, de csak azért, hogy aztán újra visszaengedje. Vagy ott van az a szintén álmokból ismert megmagyarázhatatlanul kellemes, puha érzés, amivel Rozi a Halak képében találkozik, mikor végülis el mer rugaszkodni a látás biztonságától, és hagyja magát vezetni puszta érzetek által. És bizony a könyv sok helyen kifejezetten nyomasztó (akárcsak az álmok).

Persze ez a nyomasztás jó arányérzékkel jelenik meg, éppen akkor, és annyira, mint amennyire szükséges. És természetesen ott van a mese végén a boldog feloldás. Rozi kérdései, félelmei minden gyerekben felmerülnek: mi van, ha elfelejtik a születésnapomat, azaz mi van, ha már nem vagyok fontos a szüleimnek, mert hisztis, konok, rossz gyerek voltam? És mivel ezek létező kérdések a gyerekek számára, nagyon fontos, hogy teret engedjünk ezeknek a kételyeknek, mert csak a kimondásuk, és feloldásuk jelenthet megnyugvást, nem pedig az, ha úgy teszünk, mintha nem léteznének. És ezen keresztül tanít is ez a mese, és talán ez a legnagyobb bravúrja. Mert nem arra oktat, hogy lám-lám azért nem szabad rossznak lenni, nehogy elveszítsd a szülők szeretetét, hanem arra, hogy akármilyen is vagy, úgy vagy jó azoknak, akik szeretnek. Nem az a cél, hogy megváltozz, hanem hogy tisztában legyél a rossz tulajdonságaiddal, és tartsd őket kordában, amennyire tudod. De, ha ez nem megy, vagy csak kicsit megy, akkor sincs nagyon nagy baj.

A másik fontos felismerés, aminek útját Rozinak végig kell járni, az az, hogy akármi is van, soha nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. Rozi egyedül bolyong az űrben (Cica az egyetlen társa) és a megoldás ott van a kiindulópontban, a Skorpió képében, aki elől rettegve elmenekült az út kezdetén. Sokszor épp azt nehéz észre vennünk, ami az orrunk előtt van. Skorpió lesz a végére a lelki társa (hát hiszen ugyanahoz a jegyhez tartoznak), akiről kiderül, hogy pontosan ugyanazokkal a dolgokkal küszködik, mint Rozi. Sokszor előforul velük, hogy nem bírnak az indulataikkal, hogy előbb jár a szájuk, mint az eszük, és előbb a kezük, mint a szájuk, pedig tényleg nem akarnak senkit megbántani.

A mese nyelve sok helyen modern, de nem valami erőltetett szlengről van szó, hanem inkább csak életszerűbbek lesznek a dialógusok, és ezáltal lesz ismerős valahol az amúgy elemelt űrutazás.

Az elmozdulás és a körkörösség mutatkozik meg az illusztrációban is, ahogy az izgalom és a humor is. Sok kép csak részletet mutat, mintha ezzel ábrázolná a keresést, valamilyen teljeségre való törekvés történetét. És a könyv végén, az utolsó képben ott van az egyértelmű, megnyugtató bizonyíték felmutatása minden kérdésre: ott van Anya keze és Apa keze az ajándékokkal, akik nem csak, hogy nagyon szeretnek, de persze a születésnapomat sem felejtenék el soha.