Űrkaland tesközelből
Lucy és Stephen Hawking George-sorozata
2010. augusztus 31. —
Stephen Hawking lenyűgözött, és roppant hálás vagyok neki, hogy képes volt olyan közérthető nyelven magyarázni a világegyetemről, hogy még én is megértettem. Az ismeretterjesztő betéteknek viszont Lucy Hawking néhol rendesen alávágott. Bár meglehet, hogy ezen a célkorosztály egyáltalán nem ütközik meg.A történet 7-10 évesen élvezhető leginkább, a tudományos jegyzetek viszont jó eséllyel inkább a felsőbb osztályosokat fogja lekötni, akiknek már van némi kémiai, fizikai, biológiai ismeretük. Persze az ismeretterjesztő részek gond nélkül átugorhatók, és biztos van, aki ezt is teszi, tekintve hogy a jegyzeteket az egyes fejezetek közbe, sokszor a cselekményt (néhol sajnos egy-egy mondatot is) félbeszakítva ékelték be. Ez lehetne akár a kötetek gyenge pontja is, de nem az. Akinek van türelme kicsit várni akár a legnagyobb akciók kellős közepén, és képes rászánni néhány percet arra, hogy elmolyoljon az ismertetővel, annak nem marad el a jutalma. A háttértudás ugyanis hol előbb, hol utóbb, de visszaköszön a sztoriban is. Ettől pedig a szimpla kalandregény rögtön gazdagodik egy amolyan játszva tanulunk érzéssel, és biztos vagyok benne, hogy simán kenterbe ver minden iskolai tanulmányutat.
Mert ugyan ki ne szeretne iskolai tanulmányút keretében teszem azt a Marsra menni? Annie és George egész biztosan, és meg is van rá a lehetőségük. Annie apja ugyanis tudós, akinek van egy szupertitkos, szuperintelligens számítógépe, Kozmosz. Kozmosz képes ajtót nyitni az univerzumra, a főhősök pedig kényük kedvük szerint utazgathatnak a világegyetemben. Persze egy valamirevaló kalandregény mit sem ér főgonosz nélkül. A George-könyvekben ez nem más, mint a rossz útra tért, bosszúéhes tudós, Dr Reeper. Dr Reeper az első kötetben azzal próbálja Annie apját csapdába csalni, hogy elhiteti vele, talált a világűrben egy életre alkalmas, lakható bolygót. A második kötetben pedig “földönkívüliek által” írt üzenetekkel csalogatja bolygóról bolygóra a hősöket.
Maga a történet nem túl erős, vannak benne logikai rések, sokszor átgondolatlan és a tudományos kitekintők mellett olykor visszásan fest. A sztori bőven meg van hintve akcióval, de a hősöknek nem igazán kell megdolgozniuk azért, hogy kikerüljenek a zűrös helyzetekből, vagy hogy megfejtsenek valami rejtélyt. A megoldások általában csak úgy, puff az ölükbe hullanak, ott van az orruk előtt, vagy egyszerűen csak az eszükbe jut. A cselekmény olykor visszaüt az ismeretterjesztő részekre is. A fekete lyukból frissen szabadult tudós apuka, orrán valaki másnak a szemüvegével engem például bosszantott, főleg hogy pár fejezettel korábban profi módon tálalták a fekete lyukak kérdését.
Ami viszont abszolút megnyert Lucy Hawking munkájában, és amiért kész vagyok neki mindent megbocsátani, azok az űrutazós jelenetek. Amennyire érdekesek az ismeretterjesztő betétek, annyira tudta Lucy Hawking a sokszor felfoghatatlan dolgokat szó szerint testközelbe hozni, átélhetővé tenni és ezáltal megértetni az olvasóval. Egyik nagy kedvencem a második kötet azon része, mikor a két kis kalandor a különböző bolygókon hol repkedve, hol négykézláb vánszorogva tapasztalja meg a gravitációt.
A koncepció jó, kár hogy a megvalósítás felemásra sikeredett. Talán a második kötetnél már kicsit jobban sikerült összehangolni a történetet az ismeretterjesztő részekkel, de még így sem éreztem egyensúlyban a kettőt. Amely korosztálynál működik a történet, ott a háttéranyag még túl nehéz, ahol viszont képesek befogadni a tudásanyagot, ott a történet lesz kevés.
Mert ugyan ki ne szeretne iskolai tanulmányút keretében teszem azt a Marsra menni? Annie és George egész biztosan, és meg is van rá a lehetőségük. Annie apja ugyanis tudós, akinek van egy szupertitkos, szuperintelligens számítógépe, Kozmosz. Kozmosz képes ajtót nyitni az univerzumra, a főhősök pedig kényük kedvük szerint utazgathatnak a világegyetemben. Persze egy valamirevaló kalandregény mit sem ér főgonosz nélkül. A George-könyvekben ez nem más, mint a rossz útra tért, bosszúéhes tudós, Dr Reeper. Dr Reeper az első kötetben azzal próbálja Annie apját csapdába csalni, hogy elhiteti vele, talált a világűrben egy életre alkalmas, lakható bolygót. A második kötetben pedig “földönkívüliek által” írt üzenetekkel csalogatja bolygóról bolygóra a hősöket.
Maga a történet nem túl erős, vannak benne logikai rések, sokszor átgondolatlan és a tudományos kitekintők mellett olykor visszásan fest. A sztori bőven meg van hintve akcióval, de a hősöknek nem igazán kell megdolgozniuk azért, hogy kikerüljenek a zűrös helyzetekből, vagy hogy megfejtsenek valami rejtélyt. A megoldások általában csak úgy, puff az ölükbe hullanak, ott van az orruk előtt, vagy egyszerűen csak az eszükbe jut. A cselekmény olykor visszaüt az ismeretterjesztő részekre is. A fekete lyukból frissen szabadult tudós apuka, orrán valaki másnak a szemüvegével engem például bosszantott, főleg hogy pár fejezettel korábban profi módon tálalták a fekete lyukak kérdését.
Ami viszont abszolút megnyert Lucy Hawking munkájában, és amiért kész vagyok neki mindent megbocsátani, azok az űrutazós jelenetek. Amennyire érdekesek az ismeretterjesztő betétek, annyira tudta Lucy Hawking a sokszor felfoghatatlan dolgokat szó szerint testközelbe hozni, átélhetővé tenni és ezáltal megértetni az olvasóval. Egyik nagy kedvencem a második kötet azon része, mikor a két kis kalandor a különböző bolygókon hol repkedve, hol négykézláb vánszorogva tapasztalja meg a gravitációt.
A koncepció jó, kár hogy a megvalósítás felemásra sikeredett. Talán a második kötetnél már kicsit jobban sikerült összehangolni a történetet az ismeretterjesztő részekkel, de még így sem éreztem egyensúlyban a kettőt. Amely korosztálynál működik a történet, ott a háttéranyag még túl nehéz, ahol viszont képesek befogadni a tudásanyagot, ott a történet lesz kevés.
Mondd el a véleményed!