Cikkek - VITÁZZ VELÜNK! - Februári vitánkban Jacqueline Wilson

Hanna: Jaqueline Wilsonról nehéz igazán ütős rossz véleményt írni. Nem igaz, hogy ne tetszene. Tetszik. Az sem igaz, hogy rossz, szemét, borzalmas, mert nagyon jó és élvezetes. Még azt sem lehet ráfogni, hogy nagyot akar, hogy nem teljesíti be a vállalásait. Nem nagyon ígér és akar többet, mint amit ad: problémák a kiskamaszok emberi viszonyaiban, szülőkkel, tanárokkal. Húzós témáka családban, alaposan körbejárva, tárgyilagosan, de fogyaszthatóan és cseppet sem nyomasztóan csomagolva. Épp ezért ritkán csúszik bele a giccsbe, nyelvileg szinte lehetetlen belekötni: korrekt, egyszerű, világos mondatok, semmi túlzás és zsúfoltság, természetesen semmi újdonság sem, jól bevett eperegyes (gyerek)elbeszélők sorjáznak a könyveiben. Még abba is nehéz volna belekötnöm, hogy némely darab azért túlságosan is felejthető, elvégre ha valaki évi egy-két regényt megír, akkor nem lehet elvárni, hogy ötven remekműve legyen - a legnagyobbaknak is csak pár maradandó alkotásuk van. (Persze nem muszáj folyton írni, de Wilson nem tűnik csiszolgatós írónak. Valahol Tracy Beaker és Cam között áll félúton.) Azért persze igyekszem rajta fogást találni. Mi most a válással kapcsolatos darabokra mentünk rá (Kofferes kislány, Tracy Beakerek, Micsoda anya!, Apja lánya).

Boldizsár: Hehe, hát persze, hogy nehéz Jacqueline Wilson-ról rosszat írni, mivel zseniális, amit csinál. Élvezetes, könnyed és mindezek mögött izgalmas, tartalmas és provokatív. Elképesztő, hogy már több, mint nyolcvan regényt írt és még mindig képes kitalálni épkézláb sztorikat, a humora pedig ugyanolyan friss. Igaz, főszereplő E/1-es elbeszélői eléggé hasonlítanak egymásra, de Wilson néni azért mindig hoz valami újdonságot is: és nem csak önmagához képest, mert a könyvei a megjelenésekkor mindig nagy felfordulást okoznak a gyerekkönyvekkel foglalkozók körében is. Néhányan a legnagyobb élő írók közé sorolják, mások felszínes lektűrgyárosnak tartják, többen nem értik, amiről ír és még többen rajonganak érte, bármit csinál. Egy biztos: Jacqueline Wilson sztáríró, véleményformáló médiaszemélyiség és akadémiai körökben is kivételes tekintélye van. A londoni Roehampton Egyetemen tavaly óta tart kurzusokat a Gyerekirodalom MA és a Kreatív írás MA képzéseken belül. Én úgy gondolom, hogy nagyon is "nagyot akar" minden egyes regényével. A könnyedség és a letisztult, egyszerű stílus szépen megkomponált koncept nála. Talán ez a szappanopera-struktúra a legmegfelelőbb forma azokhoz a vérkomoly témákhoz, amelyekkel foglalkozik.

Hanna: El kell ismernem, hogy sztoriban, dramurgiában rossz szavunk nem lehet rá. Nem egyszerűen visz magával, azt sok lektűr megtalálja, hanem begyúrja a sztoriba a lelkeket is. De ha az ember sok (azaz kettőnél több) Wilsont olvas egymás után, akkor rögtön egybemosódnak a szövegek - sok benne a sematikus elem. Wilson tudatosan a nagyon fontos problémákat veszi elő, a tabu (vagy provokatív) témákat: állami gondozás, alkohol, kirekesztés, homoszexualitás, iskolai erőszak, családon belüli erőszak, tanár-diák és szülő-gyerek viszonyok visszásságai. Ezeket a nagyon fontos kérdéseket szerencsésen úgy cselekményesíti, hogy nem rágja az olvasó szájába a morális kérdéseket, de azok egyértelművé válnak a konfliktushelyzetekből. (És szerencsére valójában nem akar provokálni, nem Tracy Beaker, nem eszik legyet, nem ugrik ki az ablakon: nem akarja hátborzongató túlzásokkal elterelni a figyelmünket a problémánkról. Inkább arról ír, hogy a provokálás mögé érdemes mindig nézni.)

Noha általában minden figurának megismerjük a szempontjait, az is egyértelmű, hogy kinek az oldalán kell állnunk. Mivel nagyon kevés erőfeszítést igényel a szöveg - nem csak a nyelvi befogadás szempontjából, de érzelmi és gondolati síkon is: mint például a cselekmény átélése, a szereplők motivációinak megértése, a dilemmák kibogozása - ezért a művek nem nyújtanak maradandó élményt. Tulajdonképpen pár hét múlva nem igen emlékszünk a figurákra, a szövegre. Szappanopera-stílus, ez talán túlzás, de tényleg ez volna a vérkomoly témák ellenpontozásának a legjobb eszköze? Bizony kibújt belőlem a sznobizmus kisördöge. Nyilván jobb az ilyen ifjúsági regény, mint mondjuk a Fecskék és Fruskák csodálatos, de meglehetősen avittas családmodellt és erkölcsi világrendet sulykoló világa. De vajon jobb-e, mint A két Lotti, mely ugyancsak régimódi, de a szöveg stiláris színvonala és egyedisége miatt húsz év múlva is érvényes marad számunkra? Még az is eszembe jutott bűnös módon, hogy nem jobb-e egy Anna Kareninát vagy egy Iskola a határont olvasni, ami ugyan nem ifjúsági regény, de sokkal mélyebben megmozgatja azt, aki nekigyűrkőzik és végül, hiába ősöreg benne minden. Sokkal jobban megváltoztat(hat)ja a világról és önmagunkról alkotott képünket. Azaz míg a Wilson-regényekben inkább csak rácsodálkozunk az ilyen-olyan csodabogarak kalandjaira, addig egy sokkal távolibb szövegben valóban a saját arcunk idegenben való tükröződésének és fénytörésének élményét kapjuk. Tudom persze, hogy Wilsont sokkal többen el tudják olvasni, csak azt nem tudom, hogy megtapasztalunk-e bármit általa - mert mégis csak az volna a cél.

Boldizsár: Bár a Wilson-könyvekben vannak jellemzően visszatérő motívumok (pl. a viszonzatlan érzelmek, a hamburger és a Nike), már csak azért sem mosódhatnak egybe Wilson különböző történetei, mert teljesen más dolgokról szólnak: mániákus depressziós anyáról (Micsoda anya!), mellrákról (Lola Rose), képzeletbeli világban élő testvérekről (Tündérek és álmok), tanár-diák szerelemről (Szerelmi leckék), és így tovább...

Hanna: Hát persze, hogy másról szólnak, csak ugyanúgy. Ez valószínűleg olvasói típustól függ, hogy inkább a hangulat, figurák, (nyelvi) világ (ami ugyanolyan) vagy inkább a sztori ragad meg valakit.

Boldizsár: A választott problémát Wilson mindig alaposan körbejárja, egy-egy regényhez fél éven át végez kutatásokat, mint egy riporter, beépül abba a környezetbe, amiről írni szeretne (árvaházba, szociális munkások közé, iskolákba jár többek között), és minden karaktert alaposan kidolgoz. Bármilyen nehéz és kényes témához is nyúl, mindig sikerül olvasmányos, könnyen befogadható, tömegízlés-barát feelgood sztorit kerekítenie köré. Bár a borítókon sok a filctollszín és a szikrázó csillag, a naiv perspektíva mögött nem felszínes optimizmus van, hanem egy nagyon is átgondolt, kifinomult stilizáltság. A jól ismert "problémás lányok"-sémák, amelyeket említesz, Wilson-nál mindig hoznak magukkal egy kis csavart: láthatatlanul, szinte észrevétlenül írják felül ezek a torzított klisék a csillámpor realitást. Az elbeszélő hangja naív, de szókimondó, a szeme pedig zavarba ejtően éles. Ami egyszerűnek, vastagon kontrasztosnak tűnik, az a mélyén nyugtalanítóan bonyolult: a körülmények sokszor megváltoztathatatlanok, a viszonyok pedig ambivalensek. Ez a látszólagos átláthatóság persze nem csak a trükk eszköze: Nick Sharatt tinimagazin-stílusú illusztrációi és Wilson popkulturális utalásai azt is jelzik, hogy jól ismerik, értik és szeretik is a tömegmédiát. Használják az eszközeit, de közben megbolygatják azt, ami a legmélyén van. A Kästner-féle stiláris magasabbrendűség lehet, hogy megfogta azt, aki húsz évvel ezelőtt volt gyerek, de azokra, akik szappanoperákon és twitter-ezésen nőnek fel, lehet, hogy másfajta attitűd lesz már hatással.

Hanna: Félreértesz: nem azt mondom, hogy a magazinok kliséit hozza. A saját kliséit hozza. A kislányok mind a mekibe vágynak, mind írni akarnak, minden osztályban van egy gazdag bunkó Rihanna, egy szénfekete gonosz tanárnő, egy igazi pedagógus, a visszahúzódó író stb. Az álmok, a pszichológus, a pótcselekvések mind direkt értelmezhetőek. A viszonyok valóban ambivalensek, ezt nagyon jól elkapja, de valahogy nem akar a dolgok végére járni.

Boldizsár: Ja, értem mire gondolsz. Emiatt tényleg olyanok a könyvei, mintha egy hosszú sorozatot olvasnánk... A stílus, az alakok mindig visszatérnek. Nekem mégis van benne frisseség és minden új viccén tudok nevetni, én szeretem ezt a világát. Kicsit olyan, mint a Disney Channel: minden új sorozat valahogy ismerős rajta és ugyanazok a sémák jönnek elő, mégis nézi mindenki... vagy csak én? A viszonyok mélyére tényleg nem mutat rá, de ez nem felszínesség szeintem. A dolgok végére eljutni nem lenne realista dolog. Ahogy egy karaktert sem lehet körberajzolni és teljességben bemutatni. Wilson világa ambivalens, töredezett, széteső, sőt, sematikus is egy bizonyos szempontból, de nem felszínes.

És ha már Wilson legyűrhetetlen derűjét Tolsztoj karakterformáló hatásához hasonlítottad, akkor tovább mennék ezen a fejtegetésen: szerintem is két jól különválasztható felfogásról van szó. Tolsztoj schopenhauer-i pesszimizmusa (ami a totális reménytelenség utáni állapot) térítéshez, a másvilágban való hithez vezetett el, a hűtlen Anna Kareninát megölte, Andrej Bolkonszkij herceget pedig elvezette Istenhez. Wilson viszont, akinek műveiben ugyanúgy ott vannak az élet klasszikus nagy kérdései és aki ugyanúgy tudomásul meri venni a világot a maga nyugtalanító valójában, mégis képes egy furcsa derűvel látni a világot. Tracy Beaker például tudja jól, hogy azért került az árvaházba, mert az anyjának nincs rá szüksége. Találkozik is vele néha, és érzi, hogy soha nem fog örökkön-örökké az anyukájával élni. Wilson sok hőséhez hasonlóan neki is hiányzik az otthon, nincs helye a világban, meg kell tanulnia önmagában megteremteni az otthont. Kiszínezni a valóságot reménnyel, Disneyland-es, McDonald's-os álmokkal, gyönyörű hazugságokkal, márkás ruhákkal, sült krumplival, vattacukorral. A teljes reménytelenséget Wilson hőseinél egy idő után felváltja a szünet nélküli akarás és az egyszerre üres és tartalmas, bölcs derű, ami Kertész, Beckett és Wittgenstein komoly nevetéséhez hasonló. Azt nem mondanám, hogy Wilson realitása abszurd, inkább azt, hogy posztmodern. A hőseiben mindig nagyobb az eltökélt életigenlés, mint a fájdalom, több a könnyed irónia, mint a patetikusság és számomra éppen ezért hiteles Marigold, Violet, Tracy vagy Floss. És nem csak hitelesek, hanem néhányan példaképek is, mert képesek annyira hinni a Smarties-szal kirakott álmaikban, hogy ez elegendő erőt és lelkesedést ad nekik ahhoz, hogy működjenek.

Hanna: Tolsztojnál (és Dosztojevszkijnél is) az igazán olvasó-megrendító dolgok többnyire a regény közben történnek, és ahogy megtörténnek, az a megrázó. Éppen az mutatja erejét, hogy noha a világnézetem a lehető legtávolabb áll az övéktől, figuráik még csak nem is hasonlítanak az én világomra, mégis rengeteg érvényes dolgot mondanak az emberi viszonyokról és rólam. Nem látom Wilson nevetésében a komolyságot, inkább mintha csak megmutatná a szörnyűséget, de nem akarná elismerni, hogy ez nem feltétlenül uralható, hogy felbolygat, tetőtől talpig. A Tracy Beakerek nagy része nem egyszerűen egy verekedős, de szerethető kislány, hanem egy lerombolt személyiség. Tudom, hogy ez gyerekregény. És azt gondolom, hogy a Tracy Beakerben, különösen a második részben nagyon-nagyon jól ábrázolja a különféle áttételeken keresztül Tracy dilemmáit, a szinte megjavíthatatlanul roncsolódott gyereklelket. De könnyed irónia, hm, hát az irónia mértékének megítélése cikázó természetéből adódóan lehetetlen.

Wilson nagyon hétköznapi problémákról akar írni, mégis túlcifrázza folyton a témáit. Jó példa erre a Kofferes kislány, akin elvált szülei nem tudnak megosztozni. Épp elég baj, hogy egy gyereknek két helyen kell otthont találnia igen kevés érzelmi támogatás nélkül. Elég volna ennek a nehézségeivel foglalkozni, és egy finomabb, részletesebb, apró mozzanatokra érzékenyebb lélekrajzzal az alapproblémát (otthontalanság, bizonytalanság, szülői részvétlenség, önzés, a gyerek elhagyottsága) érzékeltetni, kibontani. Hogy ez lehetséges a gyerekirodalomban, arra Nöstlingertől Lowryn keresztül Ben Rice-ig sok példa akad. De Wilson ehelyett túlcifrázza a helyzetet, ha már rossz, legyen minden rossz: nincs saját szoba, az új testvérek (egy részük) hülyék és agresszívek, az új szülők is, mindenki folyamatosan a kislány lelkébe gázol. Ez pedig elnyomja az alapprobléma érdekességét, és ugyan felpörgeti a cselekményt, de (épp ezért) nem tudja bevonni az olvasót. A szereplők túl sokan lettek, így jellemük többnyire sematikus, egy-egy probléma megjelenítői. A zárás persze lehetetlenné válik, pár oldal alatt elvarródnak a szálak, minden hirtelen és motiválatlanul megoldódik, noha Wilson problémái éppen affélék, amelyek nem szoktak megoldódni. Mégsem tud túllépni a jó vagy legalábbis reménykeltő befejezés sémáján, és ezzel meglehetősen hiteltelenné válik - bármennyire is realista, ha a happy endekkel elszakad a hétköznapoktól. Ott igazán nagy, ahol a kevés karakter és az aránylagos lezáratlanság nem kergeti bele a sematikus jellemrajzokba (a visszahúzódó, kicsi, gyenge, de intelligens jó testvér vagy barát; a fogyasztásra és anyagi javakra kihegyezett agresszív és kegyetlen csajok; a gyenge, empátiahiányos anyák; a rossz tanárok és jó tanárok fekete-fehér elválasztása) és a sematikus befejezésbe (és jóba lettek, megoldódtak, megbeszélték stb.). Ilyen például a Micsoda anya!, ez a lélegzetelállító regény a gyerekeit saját szülőjévé tevő infantilis anyáról, ahol ugyan minden mellékszereplő szintén sematikus (tanárok, szomszéd, férfiak), de a három összezárt nő lélekrajzáért mindent megbocsátok az írónőnek. Itt ráadásul nem javul meg senki, a tarthatatlan szétesik, a lezárás minden mozzanata magában hordozza az átmenetiséget és bizonytalanságot.

A sablonos szereplők, a kidolgozatlan lélekrajz és nagyon speciális történet, a problémák súlytalanná tétele halmozottan jelenik meg az Apja lányában. Noha rövid idő alatt a főszereplő kislány elszegényedik, anyját és otthonát elveszíti, az iskolában kirekesztik, mindezek a problémák szinte csak kalandok, a kislány világa mintha meg sem rendülne, mintha egy autisztikus kislány és egy jó tanár képes lenne teljesen elfeledtetni vele a gondjait. A konfliktusok szinte csak az említés szintjén maradnak, nem kavarják fel sem a kislányt, sem az olvasót. A zárás megoldatlansága igazán látványos: Az anya szabályosan felszívódik a történet végére, a vándorcirkusz-idill nem a problémák elodázásnak, hanem hepiendnek van feltüntetve.

Boldizsár: A túlcifrázás vádja talán jogos. Bár én szeretem a zsúfoltságot. Valóságosabb is egy olyan élethelyzet, ahol az ember nem tud egy alapproblémára koncentrálni, mert túl sok minden jön össze. Az életben sem jön gyakran a katarzis, sokszor eltolódnak a hangsúlyok és elveszünk a sok kusza szál között. Engem meggyőzött az a youtube-on talált interjú, amiben az író a happy end fontosságáról beszélt: beismeri, hogy sokszor egyszerűen nem kerülhet oda a regény befejezésébe a boldog végkifejlet, de a reménynek, annak meg kell maradnia minden áron. Szerintem A kofferes kislány, a Micsoda anya! vagy az Apja lánya például gyönyörűen egyensúlyoz a "nincs tökéletes megoldás" beismerése és az "akkor is flashdance egy életen át" eltökéltsége között. A Tracy Beaker története például úgy ér véget, hogy Tracy még nem tudja, magához veszi-e majd Cam, vagy maradni fog az árvaházban. Nem is a beteljesülés a lényeg, hanem a reményteli várakozás: a hazugság lemarad, a vágy viszont korrekt, mert őszinte. A befejezés tehát boldog, ha nem is kielégítő. Van ebben egy kis tündérmese-dekonstrukció, csehovi emberismeret és jó adag tinidráma-bölcsesség is.

Hanna: Utolsó kérdésem, hogy kinek szólnak ezek a könyvek? (Tudom, hogy rengetegn kölcsönzik. Mégse tudom, kit szólítanak meg.) Azt gondolnánk, hogy olyan gyerekeknek, akiknek a főhősökkel azonos problémáik vannak. De ez nem valószínű. Ugyanis ezek az otthontalan, gyakran költöző lányok sosem csomagolnak könyveket. Nem olvasnak. Nyilván életbeli másaik sem olvasnak. Nem csak Tolsztojt, de még Jacqueline Wilsont sem. Akkor hát a Susan-eknek és Cam-eknek szólnak? A jó gyerekeknek, akik szeretik a problémás eseteket? Valakiknek, akik már olvasnak, akik szeretnének a rózsaszín regények világánál kicsit keményebb dolgokról hallani, de azért lehetőleg ne nyomja meg nagyon a gyomrukat az elbeszélt világ bonyolultsága. Strandolvasmányok ezek, a szó jobbik értelmében, de épp ezért könnyen túladagolhatjuk magunkat velük.

Boldizsár: Az a kérdés, hogy kikből áll az olvasóközönség? Úgy tudom, 2003 óta folyamatosan ő a legtöbbet kölcsönzött szerző Nagy-Brittaniában. Kétszer annyian olvassák a műveit, mint J. K. Rowling könyveit (igaz, Wilson néni kábé tízszer annyi könyvet is írt). Az árva-történetekkel azt hiszem, sokan tudnak azonosulni. Azok is, akiknek vannak szüleik, otthon is laknak velük, de mondjuk nem beszélnek egymással napi három mondatnál többet. Akikre bébiszitter vigyáz éjszakánként. Vagy az sem. A válós könyvek pedig körülbelül minden harmadik gyereknek mondanak valamit. És lehet naiv vagyok és elfogult rajongó, de én azt mondom, hogy Jacqueline Wilson keserű derűjéből soha nem elég. És strand helyett én a Mekiben olvasnám, egy nagy adag epres shake és egy Big Mac társaságában.