Cikkek - Volt egyszer egy Olaszország...

Sarolta: Angi könyve valójában már 2 éve járja Olaszországot. Mióta 2010 júniusában hazahoztam magammal észak-olasz kisvárosunkba a frissen megjelent kötetet, hozom-viszem, mesélem Angi csodálatos meséit. Iskolákban, könyvtárakban és az illusztrációkból rendezett kiállításokon sok felnőtt és gyerek hallotta őket… Mindenki az iránt érdeklődött, mikor fordítják le, mikor jelenik meg olaszul. 2 év se telt el, és a könyv már a könyvesboltokban van! Nem sokkal a megjelenés előtt megkeresett két könyves üzlet azzal, hogy tavaszi bemutatósorozatukba be szeretnék venni a kötetet, hát így lettek a könyvbemutatók, amikre nagy örömömre sikerült Anginak is eljönnie.

Angi: Igen, azt hiszem csak Vetési nagyapám járt a családunkból Olaszországban, mondta is a doberdói csatatéren, hogy ávánti tutti, és ment mindenki előre, ahogy mesélte, mentek a Küküllő-menti katonák egészen az olasz fogságig. 
Érdekes, hogyan keveredtek az ő meséi, olaszországi világjárásai az én meséimmel és első világjárásommal, hisz Losonc volt a legmesszebb hely, ameddig eljuthattam ezidáig, és most még addig sem jutottam volna, ha nincs olasz könyv és nincs Kiss Katiék Linguestpress Társasága, ami az utazásomat segítette.
Szép volt az ott, San Danieleben, Udinében, Gradoban és Artegnaban, ahol mindenütt  toronymagnóliák tolatnak a meleg földből az ég fele, úgy, ahogy az olasz emberek belelendítik magukat az ölelésbe.
Pár héttel az indulás előtt Sárinak átküldtem egy hangfájlt, hogyan olvasnám olaszul a nyaras mese első mondatait, kérdezve, hogy egyáltalán, két szó érthető-e belőle majd a könyvbemutatókon?
Akkor, olvasva, hogy csérrá úná voltá un szolléóné (volt egyszer egy nyár) éreztem  a nyelv lendületét is.

Sarolta: Nagyon izgatottan vártuk a találkozást, annyira, hogy sikerült elkerülnünk egymást a környék egyik legkisebb és szinte kihalt vasútállomásán. Másfél órát támasztottuk a váróterem falát, én belülről, Angi kívülről, mindketten meggyőződve arról, hogy a másik késik… Végül csak egymásra találtunk, és a szemerkélő májusi esőben átautóztunk a tengerpart és az Alpok között félúton lévő dimbes-dombos San Daniele del Friuli városkáig, ahol másnap az első könyvbemutatónk volt. A helyi városi könyvtár és a könyvesbolt közösen rendezett, szülőknek és pedagógusoknak szánt eseményén Livio Sossi, az udinei egyetem gyerekirodalom tanára méltatta a könyvet. Livio Sossi Olaszországban az illusztráció és a gyerekirodalom egyik legnevesebb szakértője, az Estroverso fordítási pályázat és sok meseíró és illusztráló pályázat zsűrijének elnöke. Sossi 2011-ben beválogatta az IBBY-díjas "Volt egyszer egy"-et az Estroverso kelet-európai gyerekirodalom fordítói pályázat könyvei közé. (Ennek a pályázatnak, melyet Kiss Katalin, az udinei egyetem magyar lektora alapított, az a célja, hogy hozzájáruljon Kelet-Európa gyermekirodalmának megismertetéséhez.) A bemutatón Sossi kiemelte, milyen nagy öröm, hogy magyar szerzőnek jelenik meg könyve olaszul, milyen nagy hiányt pótol. Több mesét felolvasott és Angit Gianni Rodarihoz, a nagy olasz szerzőhöz hasonlította. A találkozóra annyian jöttek el, hogy minden könyv elfogyott már 1 órával a kezdés előtt!

Angi: Sári városa San Daniele, és az otthona a miénk is lett arra az időre, míg ott voltunk, láthattam az asztalt, amin rajzol, láttam, hogy ő még őrzi a 2009-ben nyert marcipánt, az Aranyvackort, amit én még akkor fölfaltam, amikor Kovács Eszter a tenyerembe tette, díjként.
Kanalaztunk a spárgaleveséből és valami olyanból, aminek a neve a pinokkió szóhoz hasonlít.
Az egész bemutatósorozat Sárin ült, ő tartotta, levelezte, szaladgálta, csodálom, hogy volt ereje még pinokkiókat főzni. Sárilelkem, ezeket köszönöm.
Sossi professzor  kinézett két ruhakefe szemöldöke alól, meleg és erős volt a nézése, hangja recsegése és mondta miket gondol, érez a mesékből, Sárinak alig kellett fordítania, éreztem a  jó gesztusokból, azt, aki a mese-ember, azt, aki szakma-ember.
Az olvasók  pedig jöttek, hónuk alatt egy-egy Volt egyszer egy-gyel, és én írtam bele, hogy: szeretettel, con affetto.

Sarolta: A következő napon Udinében, a "La pecora nera" gyerekkönyvesboltban Paolo Driussi, az udinei egyetem magyar nyelv és irodalom tanára mutatta be Angit és a könyvet. Paolo Driussi a magyar irodalom és Erdély jó ismerőjeként főként a nyelvről, Angi nyelvezetéről és a két nyelv közötti párhuzamokról beszélt. A találkozón részt vett Vera Gheno, a kötet fordítója is, aki a fordítás nehézségeibe és örömeibe avatta be a zömében felnőtt közönséget.
A könyvet lapozgatva sokan megjegyezték, milyen kár, hogy nem kapott nagyobb formátumot az olasz kiadás, mert a fordítás során megnövekedett szövegmennyiség csak nagyon apró betűkkel írva fért el az oldalakon, és nehéz olvasni. A képeket nézegetve (az eredetikből néhányat kiraktam) megállapították, hogy mennyire látszik rajtuk, hogy én magyar vagyok. Ezen mindig mosolyogni szoktam, mert ha otthon vagyok, épp az ellenkezőjét szokták megállapítani (vagyis hogy látszik az olasz hatás).

Angi: Az udinei könyvesboltban jól elültem volna gyermekkönyvekbe veszve, igazi albumok voltak, de érkeztek az emberek, akiknek közük volt a könyvhöz: Vera, aki fordította, Luca Morandini, aki a magyar kiadás tipográfusa is, jó volt átölelni őket, megköszönni, hogy formálták a mesék kintjét, bentjét.
Driussi tanár úr kiszúrt velem, és a nyár-mese első öt, általam begyakorolt mondatát ő olvasta fel olaszul, majd átadta a könyvet, hogy olvassam tovább. Még jó, hogy a román nyelv olvasása, ejtése hasonló, így túljutottam a nyelvi próbázáson.
Majd Udine városában kerengtünk, vár tetejéről szét, az épületek falán, a tereken szuszogott a történelem.

Sarolta: A harmadik napon egy általános iskolába látogattunk el, ahol az elsős és a másodikos gyerekek zsibongó csapata várt minket egy tanitónéni és egy tanítóbácsi kíséretében. Itt nekem jutott a feladat, hogy elmeséljem a könyv keletkezésének történetét és bemutassam Angit. A tanitónéni pedig felolvasott több mesét a gyerekeknek, akik újabb és újabb mesét követeltek, így végül legalább a könyv egyharmada felolvasásra került. Ezután a gyerekek kérdéseket tettek fel Anginak. "Írt-e vámpíros mesét?", "és sportos témájú mesét?" "Melyik a kedvenc meséje?". Angi minden kérdést megválaszolt, és megvitattuk azt is, hogy milyen íze lehet a felhőből sütött kenyereknek, amik az olasz kiadás boritóján repülnek. Az illusztrációmról a gyerekek csak annyit állapítottak meg, hogy a pitypanggal repülő feketehajú kislány az előzék oldalon messziről szakállas bácsinak néz ki, és ebben igazuk is volt (csak eddig én nem vettem észre!). Befejezésképpen Angi énekelt a gyerekeknek egy kolozsvári dalt, aminek első két sorát meg is tanította nekik.

Angi: Igen, az volt a nóta, hogy: Kolozsváros olyan város. És az olasz gyermekek teljes, szép kiejtéssel mondták, fújták, és  ott is nyüzsögtek már fél óra után a kicsik, mint bárhol, ha kint nyár fele jár az idő.

Sarolta: Hát így "Volt egyszer egy" három könyvbemutató Olaszországban. De még nincs vége! A könyv illusztrációiból beválogattak néhányat a "30. Le immagini della fantasia" nemzetközi gyermek illusztrációs kiállítás anyagába, ami 2012 októberében nyílik Sarmedében (Olaszország). A képek mellett ki lesz állítva természetesen a könyv is. 2013-ban a kiállítás és vele a "Volt egyszer egy" mesék több olasz városba ellátogatnak, többek között Milánóba és Rómába is. Ha éppen arra jártok, és gyanús eredetű, felhőből sütött kenyerek illata lengedezik a Milánói Dóm vagy a római Colosseum fölött… ne lepődjetek meg. A "Volt egyszer egy kemencéből" szöktek, egészen biztosan.