A 81. Ünnepi Könyvhét könyveiről

cimkék: #szemle #Hanna blog #könyvhét

A 81. Ünnepi Könyvhét hozott sok újdonságot, volt, amit nagyon vártunk, volt ami nagy meglepetést okozott, és persze olyan is, ami annyira nem jött be. Mindennek ellenére bátran mondhatjuk, hogy van gyerekkönyv, sőt, egyre több, és van miből válogatni, mert szépek, komolyak, viccesek, művésziek, groteszkek, csodásak.

Módra Ildikó - Szalma Edit: Trapp, Naphegy, 2010. Trappról nagyon-nagyon régen hallottam először, illetve nem is Trappról, hanem a képekről, a cirkuszos könyvről, ami gyönyörű lesz. Nagy várakozással vettem a kezembe - ilyenkor az ember gyakran csalódik -, és annyit tudok mondani, hogy ez a könyv gyönyörű lett. A cirkuszban otthonra talál a Szalma Edit-féle perspektíva, ahol mintha mindent így-úgy csiszolt üvegeken át néznénk, hol nagyobbak, hol kisebbek a figurák, kinek a feje, kinek a teste, kinek a csőre nő meg óriásira. Ebből a közelhajolós nagylátószögből a figurák jelleme és érzelmei, lelkiállapota is jobban látszik, kiül az arcukra-alakjukra. A belső alak külsővé válik. Az elrajzoltságot és groteszket lazítja a képi humor: a gondolatbuborékok, a punk kakas, a falfirka, a vasakkal összeszerelt pórul járt artista, a mosolyalbumot ironizáló kacsagyerek portrék. Nagy képek, nagy formátum, tobzódunk a mély színekben, zöld, kék, piros oldalak.

Nem véletlen, hogy a szöveg bemutatását megelőzi az illusztrációé, ugyanis először az fogja meg a könyvet megfogót, és többszöri olvasásra is azt érzem, hogy a kép erősebb, mint a szöveg - ez azonban nem jelenti azt, hogy a szöveg rossz volna, csak azt, hogy a kép nagyon erős, a szöveg pedig jó.

Az indítás különösen (ahogy a trójai falós első kép is): Trapp és új gazdája, egy privát állatmenhely tulajdonosa, a bajuszos Gazda begyalogol az óton, és neki ütközik a ház dühös asszonyának. Aztán következik a cirkusz és feloszlatásának bemutatása, a Talált Állatoké, akik persze mind kicsit furcsák, mániákusak, romba dőlt sorsok gyűltek ebben a pajtában, beragadt lemezek, amiket valahogy tovább kéne kicsit lökdösni, kimozdítani, hogy újra helyet találjanak maguknak a világban - talán vadul hangzik, de kevés hitelesebb szépirodalmi beszámolót olvastam a hajléktalanságról, hajléktalan egzisztenciákról (a gyerekeit felnevelni képtelen Kacsamama! meg a szépen hangzó sorshazugságok), mint ezek a fejezetnyi portrék. Maga a nyelvezet is rájátszik a lét peremén mozgók szavakat kereső, redundáns, önismétlő, kicsit körbeforgó nyelvére, ahol nehezen jutnak el a lényeghez, ahol a lényeg inkább megtörténik mindenkivel. De csak akkor, ha azért egy kicsit mindenki megpróbálja a sok beszéd és humoros szurka-piszka közben előre gördíteni a dolgokat. Így halad előre a cselekmény is, a végét nem árulom el, de van benne egy szülinap, egy bájos kislány és persze egymásra találnak azok, akiket a sors szétszakított, kiderül, hogy lehet irányítani a dolgokat, hogy az osztály lehet otthon - de azért nem bukunk rózsaszín felhőcskékbe. Egyszóval nem a sztori sodrása, a cselekmény tétje, hanem a különös jellemek varázsa teszi jóvá és humorossá a könyvet. Nekem egy kicsit kevesebb jelző és egyedi részlet és egy picit erősebb sztori jobban feküdt volna, de attól ez még egy jó bemutatkozás, A-. Öt éves kortól, részletekben.

Nyilasi Judit - Agócs Írisz: Wan-Wan és a kacagóvirágok, Pongrác, 2010. Wan-wan egy kövér sárkány, aki ugyan tud tüzet okádni, de nem szeret, és nem csak vágyik arra, hogy rászálljanak szépen a lepkék, de együtt él egy efféle pillangóval (lehet, hogy lelke mélyén ő is egy lepke, mint a Prosectura énekese?). Ez a pillangó-lélek viszont éppen akkor betegszik meg, amikor Wan-Wan nem mer elmenni a kertészvizsgára, mert dadog. A pillangó pedig búskomor lesz, mert nem találja meg a saját táncát, belső énjét. Két önkifejezéshez kell tehát eljutni, és persze ehhez el kell utazni a hegyeken túlra, a kacagóvirágokat megszerezni, de ahhoz, hogy Wan-wan a barátján segíthessen, előbb önmagát, félelmeit, és ennek külső jelét, a dadogását kell legyőznie. Nagyon barátságos, klasszikus felépítésű mese a kertészkedő sárkány és az érzékeny pillangó története, talán egy hajszálnyival több bájjal, mint ami nekem kell, de bőven a giccs határon innen. Nagyot dobnak a történeten Agócs Írisz zöldes-fakó-maszatos, hétköznapi-világos képei. (Itt is az illusztráció viszi nálam a prímet.) A sárkány nagyon íriszes és nagyon eltalált: csíkos sapi, görbe hát, nagy pocak, kockás papucs, trottyos gatya, kertészkedik, látszik a fején, hogy nincs sok kedve békávézni a kalandokért, de ha kell, akkor hősiesen (kicsit hasonlít Tandorira, és nem a medvék miatt mondom, hanem tényleg). A könyvtárosnénivel is egy közös tudásunkban lappangó típus kel életre a rajzokon. Talán nem annyira jól fésült ez a képi világ, mint a Maszat, de nagyobbaknak is készült, például nekem. A- Szintén nagyóvodásoknak.

May Szilvia - Pikler Éva: Kuku kalandjai, HVG Press, 2010. A HVG Press olyan mesekönyvvel állt elő, amit mindenki személyre szabottan rendelhet meg magának: Kuku kis gazdájának a neve mindig a megrendelő kisgyerek neve lesz. Az ilyen "interaktív" mesekönyvek (minden jó szöveg interaktív, nem?) általában rettentő bugyuták, mert feltétlenül egy olyan sztori van bennük, ami teljesen általános és bárkivel megtörténhet. A Kuku viszont szembe megy a trenddel: ki van találva, meg van írva, jól, rendesen. Bár a sztori alapja, azaz hogy a főszereplő kisgyerek elhagyja Kukut, a kismajmát, tényleg bárkivel megtörténhet, de maguk a kalandok, a részletek már egy egyedi történet darabjai. És minden oldalra jut egy kaland, Kuku úszik a Dunában, megtalálják, elrabolják, utazik a villamoson, és végül a véletlen veti gazdája nyakába. Mindez szellemesen, egyszerűen, jól megírva, mellé Pikler Éva ismerős rajzaival: hasonlít is az Imbuszhoz, de egyszerűbbek a képek. De megvannak ugyanazok az elrajzolt figurák, ferde, érdekes látószögből megmutatott jelenetek, erős, de nem rikító színek. Nagyon szép, letisztult kisgyerek könyv, két-három éves kortól. A.

Szulyovszky Sarolta: A hálás virág, Csimota, 2010. A+ Összpagonyilag el vagyunk ragadtatva Máté Angi és Szulyovszyk Sarolta közös könyvétől, érdekes volt hát egy teljesen saját könyvet olvasni tőle. A történet önéletrajzi ihletésű, a főszereplő Kató nagymama a szerző dédnagymamája. Szimbolikus történet a virágról, aki megjelenik nagymamáék kertjében. Ez a virág elüt a többitől, nem igazi. Noha a virág a kibontakozás, a tavasz jelképe, és ő elpusztíthatatlan, mégis a halál hirnöke. A halálé és az halálon túl is elpusztíthatalanul élő emberé, mert a nagymama, aki meghal, mire újra jön a tavasz, és vele együtt a kis virág is eltűnik, tovább él az unokájában. Ahogy a művirág helyén is kisarjad egy hozzá hasonló kis virág. Csak éppen körülötte üres minden, a kert, a virágágyások. Ennek a kisvirágnak a feladata, hogy mire ő is vénségesen vén lesz, belakja, megtöltse életével a kertet. Nagyon erős képek kísérik végig a történetet, középpontjukban a virággal (ahol még és már nincs a virág, ott az unokával), mely ugyanúgy, mereven áll. Körbeöleli, magába vonja őt a két nagyszülő, a szél, a természet, és mégis kívül marad rajtuk. A vég ürességét pedig a játszó Hajnalka tölti be, ruhája teli virággal, odaköltöztek. Hajol az új hajtás fölé, az öreg macska nézi meg a ház. Vörösek és zöldek, szinte szem nélküli, lezáruló arcok, teret betöltő, mégis lebegő testek. Jó könyv, ritka könyv, szépen nyúl a nagyszülők halálának témájához, ami minden kisgyereket előbb-utóbb érint. 3-99 éveseknek, A+.

Lauren Child: Charlie és Lola sorozat, Csimota, 2010. Charlie és Lola testvérek, Lola a kicsi, Charlie a nagy, akinek nevelgetnie kell kishúgát: hol az egészséges étkezésre, hol pedig időben lefekvésre kell rávenni. A segítője mindkét esetben a kreativitás és a humor: a problémákat mesével kell megoldani, a gyerek nézőpont elfogadásával. Nem próbálja meg Lolát meggyőzni állításai helytelenségéről, belehelyezkedik a világába, és belülről, lolával együtt mozogva készteti olyan cselekedetekre, amiknek a kislány amúgy ellenszegülne. Így egyszerre tanítja humorosan a könyv a gyereket és a szülőt, problémakezelésre, együttélésre és jó viselkedésre - ahol a jó nem a hátratett kezű unalom. A képek gyerekrajzos bandzsa figurákból és kivágott fotókból összegyúrt montázsok - szépek, dinamikusak, aranyosak, mint a szöveg. Az egész együtt rendben van, felhasználóbarát és elő lehet kapni a megfelelő gyereknél a megfelelő helyzetben. A hasonló témájú könyvek közül kiemeli, hogy nem felülről szóló okítás. Kicsit nagy a könyv ahhoz képest, amit megszoktunk, meg amekkora lélegzetvételüek ezek a sztorik. 2-5 éveseknek ajánlom, B ponttal.

Annie Groovie: Leon-sorozat, Csimota, 2010. Utoljára hagytam Leont, ezt a kissrácot, akit most meg akarunk nevelni: először is környezettudatosságra, másodszor is helyes, illedelmes viselkedésre. Ha az első két könyvnél a kép erősebb volt, mint a szöveg, itt elmondhatom, hogy a könyvet a kép viszi el, a szöveg sajnos nagyon-nagyon tanítónénisen nevelő. Direkt, de ez még nem volna baj, hiszen ez a célja, de száraz, sok és bosszantóan kicsinyes, egyáltalán nem mérlegeli, hogy a gyerek mit miért csinál és mi a jó neki, csak arról szól, hogy hogyan erőltessünk normákat a gyerekbe. A kép ezzel szemben humoros képregény, néha éppen a szöveg ridegségéből csinál viccet, kicsit szembe megy a szöveggel. Néhol egyenesen képregényesen és (ha már egy az egyben nevelünk) zavaróan agresszív. Leont akkor vegyük meg gyermekünknek, ha nem szokta befogni a fülét, amikor bölcsen okítjuk, hogy a homokozóban a lapátot illik megköszönni, mert akkor ő fogékony lesz Leon intelmeire. Ha élvezzük a vicces comic stripeket, akkor is nekünk való a mű, csak a szöveget nem nagyon kell hozzáolvasni. A könyv tartalmilag és kicsit szlenges, beszélt nyelvi regiszterével is a kisiskolásokhoz szól (egyébként Lackfi szövege teljesen korrekt és szellemes, amennyire a mű megengedi). Nálam ez azonban csak egy C-re volt elég.

Itt olvashatunk összefoglalót a Pagonyos könyvekről, ha még nem tettük meg.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek