A groteszk humor mesterei

cimkék: #jó könyv #Hanna blog

Julia Donaldson és Axel Scheffler a Graffaló, A majom mamája, A róka zoknija és a Mackó levelei alkotói. A Graffalóval 1993-ban berobbantak a köztudatba. A mesekönyvből azóta több, mint kétmillió darabot adtak el világszerte, talán minden este elmondják valahol a Graffaló és a kisegér történetét.

Mindeközben mindkét alkotó tulajdonképpen nem egyenesen jutott a művészi pályára, bár kis koruktól meghatározó volt számukra a vers illetve a rajzolás. Mindketten nagyon sokat csiszolgatják a műveiket: rengeteg a vázlat, a változat, az elakadás, míg létrejön a végső alak. Igazi kismesterek.

Julia Donaldson Londonban nőtt fel, a hatalmas Hampstead park közelében, és sok időt töltött ott nővérével. Három emeletes viktóriakorabeli házukban éltek heten, rokonokkal együtt. Julia és nővére állandóan képzeletbeli alakokat játszottak, ismerősöket utánoztak, színdarabokat és balettokat írtak maguknak. A kis Julia 5 évesen kapott egy nagy verseskönyvet, amit rongyosra olvasott, fejből megtanult, és maga is írt újabb verseket. Nemrég lezajlott egy második világháború, az apjuk megrokkant egy betegségben, az anyjuk őt segítette, hogy megtartsa egyetemi állását, a nagymama ott élt az emeleten. Mint egy angol Ulpius-ház. Julia később mégis a színjátszást választotta, ami nem igazán működött, ezért mindenféle mást csinált, de végül csak költő lett belőle, ami ötévesen lenni szeretett volna.

Az egyetemen drámaesztétikát tanult, de közben utcazenészként kereste kenyerét, hamarosan a leendő férjével együtt, aki egyébként orvostanhallgató volt. Így fedezték fel, az utcáról, és vált a gyerekműsorok kedvelt dalszerzőjévé és énekesévé. A szövegírás rutinja innen származik: bármiről tudni kellett dalt írni, legyen az tengeri malac vagy ablakpucolás.

A Graffaló, a harmadik mesekönyve, ami az áttörést hozta, 1999-ben, azaz 51 éves korában jelent csak meg. Attól fogva viszont egymást követték a könyvek, jó részt a bölcsődés-óvodás korosztálynak szóló verses képes könyvek, nagy részük Axel Scheffler rajzaival, de van ifjúsági és gyerekregénye is.

A versek beleilleszkednek gyermekmondókák (angol) hagyományába: ritmizált, rímes sorokban alaptörténeteket mesélnek el: ez elveszést, a félelmet az ismeretlen szörnytől, a magányt, az önzetlenséget, és persze könnyedebbeket is, mint a bújócska, az alvás, az öltözés. A narratív sémák is régi vágásúak: népmesékből is ismerhetjük a Graffaló alaptörténetét, amikor az egér úgy mutatja meg, hogy milyen ijesztő, hogy egy nálánál ijesztőbb állattal a háta mögött flangál. Amikor a legkisebb és legfélénkebb mindenkinek túl jár az eszén. A majom mamája, a tévedések játéka az ismétlés, a hasonlóság és félreértés alakzatára épül, míg a kismajom végre megtalálja a mamáját, akiről sok mindent lehet mondani, mégse hasonlít senkire, csak rá. És ezek az alaptörténetek nagyon is kimérve, átgondolva jelennek meg: minden verszak, minden sor visz előbbre a történetben, megvan a helye. Julia Donaldson nem csak a  nyelvi formát csiszolgatja sokat, de a legnehezebb részre is nagy figyelmet fordít, a sztorira. Nem engedi meg magának, hogy egy-egy jó ötletnél vagy nyelv poénnál lehorgonyozzon, hanem kerek történetet talál ki a verseihez.

A történetek hangját pedig a groteszk nyelvi humor, a kontrasztok és a túlzások adják. A Graffaló minden szempontból eltúlzott lény, szörnyek szörnye, és mégis egy bumfordi, tehetetlen valaki, ahogy a pillangó tévedései is túlzó félreértések. A magyar szöveg (Papp Gábor Zsigmond munkája) pedig tökéletesen visszaadja a kicsit disszonáns, kicsit reflektált rímek humorát. És persze a feszültséget, ami a hétköznapi szavak mesei és megmunkált térbe helyezésével keletkezik. Melyik mesében olvasunk olyat, hogy valakinek a kedvence a graffalóragu meg a graffalórétes? Mindezt ráadásul rímhelyzetben? A nyelv irányítja a történetet: maga a graffaló szót is a rímhelyzet hozta életre, mint ahogy a graffaló jellemzőit is, amiket aztán rajzba kellett önteni.

Donaldson a kész művekkel is törődik: hangoskönyv, énekelt vers, tanári segédanyag, osztálytermi előadáshoz használható segédanyag kapcsolódik hozzájuk. Könyvtárakban tart előadást, rengeteg helyre elmegy, hogy találkozzon közönségével, a gyerekekkel.

A Donaldson-könyvek illusztrátora, Axel Scheffler sem művészcsaládból származott, és bár mindig is szeretett rajzolni, csak az egyetem során gondolt arra, hogy akár illusztrátor is lehetne. Jól tette. Szintén hagyományos alapokat használ: ceruzát, vízfestéket, színest. És Julia Donaldsonhoz hasonlóan ezeket a hagyományos alapokat változtatja át a maga stílusával kicsit groteszk, kicsit félénk, kicsit gonosz vagy agyafúrt lényekké, akik már csak típusjegyeikben emlékeztetnek egy rókára vagy mackóra. Kiegészítőik, ahogy tetteik is, emberiek, a régi angol házbelsőket, piknikkosaras piknikeket és jól öltözött öregurakat idézik fel. Hogy hogyan alakult ki a Graffaló alakja és hogyan dolgozik Scheffler, azt itt megnézhetitek, érdemes! Aki nem ért jól angolul, annak is, mert a képek magukért beszélnek.

Végül minden kisgyereknek ajánlom a Graffaló angol oldalát, ott is a játékokat, mert szinte könyvnyi kinyomtatható foglalkoztató játékot találunk rajta. Ha valaki nem ismeri a Graffalót, Rókát, Mackót és Majmot, ezután biztosan el akarja majd olvasni őket.

Forrás: Wikipedia.com, Guardian.co.uk, gruffalo.com, juliadonaldson.co.uk

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek