A gyerekek varázsvilágot teremtenek, amelyben felnőttként is öröm elmerülni

Interjú Harcos Bálinttal új Szofi-kötetéről és a féktelen gyerekekről

2017. október 9.Somogyi Laci

cimkék: Pagony

Hamarosan megjelenik Harcos Bálint hatodik Szofi-könyve, a Szofi a vidámparkban. Az új könyv kapcsán elmesélte nekünk, kiről mintázta Szofit, mit gondol a rossz gyerekekről, és azt is, hogyan dolgozik együtt a Szofi-sorozat spanyol illusztrátorával. Olvassátok el interjúnkat!
Az új könyvben Szofi vidámparkba megy, de télen, nagy-nagy hóban. Honnan ez a különös párosítás?

Mindenképpen el akartam vinni őt vidámparkba, hiszen a vidámpark az a hely, ahol igazán otthon érezheti magát. Emellett szerettem volna, ha szánkózik is. A vad ötlet pedig, hogy a kettőt egy könyvben valósítsam meg, olyasmi, amely igazán beleillik Szofi világába – sőt, lehetőséget adott arra is, hogy végül Szofi legyen az, aki felkelti az alvó vidámparkot a téli álmából!




Nem félsz attól, hogy Szofi féktelen energiáját esetleg rosszaságnak látják egyes olvasók?


Szerintem az, amit a felnőttek rosszaságnak látnak, többnyire nem más, mint a gyerekek teremtőerejének a kifejezése. „Én ezt így és így csinálom, mert így kell csinálnom, mindegy, mit mondanak róla a felnőttek.” Igaz, hogy ez gyakran felforgatja a felnőttek életét, és nem mindig könnyű együtt élni vele, de akkor is: a gyerekek önálló világa, szuverenitása mutatkozik meg benne. Nekünk is újat mutat, ha készek vagyunk kinyitni a szemünket rá. Újat, amelyből tanulhatunk.
És a gyerekek „rosszasága” a legritkább esetben irányul a felnőttek ellen. Néha csak segíteni akarnak. És igen, ezzel valóban bonyolultabbá teszik a dolgunkat, mint a Szofi és a Mikulásban, ahol Szofi felbukkanásával a Mikulásnak, hát, finoman szólva is nehezebbé válik szétosztania az ajándékokat – pedig a kislány tényleg segíteni akar, és részt venni! Lássuk be, nekünk, felnőtteknek néha tényleg meg kell küzdenünk a gyerekeink féktelenségével, de ha jobban megnézzük, az esetek többségében ez a rosszaság végtelenül bájos, tele van merész és felszabadult humorral.
Végül ne felejtsük el, hogy a gyerek számára a játék nem játék, hanem nagyon is komoly dolog. Számára a játék a világ megismerésének a módja. Játék közben a gyerek varázsvilágot teremt, amelynek ő van a középpontjában, és amelyben bizony anyaként vagy apaként is öröm elmerülni. Mert ez a világ, az ő világuk egészen különleges és megismételhetetlen, olyan, amilyet a felnőttek még csak elképzelni sem tudnak. A gyerekek olyan fantasztikus, abszurd megoldásokat és valóságokat találnak ki, amelyek után a legjobb meseíró is csak kulloghat.




Szofi nagyon vásott, ugyanakkor önálló kislány. Mindig is szerettem volna tudni, milyen felnőtt válik majd belőle. Szerinted megszelídül?

Biztos vagyok benne. Azt hiszem, kifejezetten nyugodt és felelősségteljes felnőtt lesz. Mert egyáltalán nem gond, ha egy gyerek rosszcsont. Hadd hozzak ide egy klasszikus példát. Minden idők egyik legnagyszerűbb gyerekkönyvszerzőjének, Astrid Lindgrennek a Juharfalvi Emil-sorozatában Emil, a főhős kisfiú állandóan rosszalkodik. Lindgren ezt igen találóan ábrázolja: Emilnek minden csínytevése után be kell vonulnia a fáskamrába, ahol a kisfiú unalmában mindig kifarag magának egy kis fabábut. Amikor bepillantunk a fáskamrába, ott már száznál is több fabábu sorakozik. Emil tehát egy igazi vásott kölyök. Ám az igazán zseniális a könyvben az, hogy Lindgren egy ponton, vérbeli epikus módjára, utalást tesz arra, hogy Emil végül milyen felnőtté válik, és kiderül, hogy bizony ő lesz a község elöljárója. A javíthatatlan (de végtelenül találékony és tiszta szívű!) rosszcsontból lesz az a felnőtt, akiben később a város minden lakója megbízik, akire rábízzák az ügyeik intézését. Semmi kétségem afelől, ha Szofinak engedik, hogy igazán gyerek legyen, hogy kiteljesítse magát gyerekként, akkor kiegyensúlyozott, nyugodt felnőtt válik belőle.

Szofi igazi európai projekt, hiszen Cristina Quiles, az illusztrátor spanyol. Mesélnél egy kicsi arról, hogyan dolgoztok együtt?

Az együttműködésünk története elég izgalmas, hiszen az idei év tavaszáig, az ötödik Szofi-könyvig nem is ismertük egymást, nem találkoztunk, még csak levelet sem váltottunk. Egymástól 2000 kilométerre éltünk és élünk, mégis azonnal, magától értetődően tudtunk a könyveinken együtt dolgozni. Szofi a mi közös gyerekünk. Cristina pont azokat az alakokat rajzolta meg, akiket én szavakkal megteremtettem. Nagyon megható volt, mikor Cristinát még a találkozásunk előtt egy interjúban megkérdezték, és azt mondta: „Bálint a barátom anélkül, hogy ismerném”. Ugyanezt éreztem vele kapcsolatban én is.
Aztán persze fantasztikus volt végül személyesen is találkozni vele. Nagyon közvetlen, természetes és impulzív személyiség, tele életörömmel és humorral, olyan, mint egy nagyra nőtt Szofi. Mert megtudtam azt is, hogy Cristina kislányként pont olyan volt, mint Szofi, négy lánytestvér közül ő volt a legkisebb.




Az a féktelen energia, amelyet Szofi képvisel, sokak szerint inkább a fiúkra jellemző…


Szerintem egy kislány is lehet, sőt, legyen is vásott, és attól még, hogy vásott, egyáltalán nem válik fiússá. Szofi is kirobbanóan, letagadhatatlanul kislány, annak ellenére, hogy semmi rózsaszín flitteres, habosbabos nincs benne.
Én aztán tudom, milyen egy ilyen kislány: Szofit a saját kislányomról, Julcsiról mintáztam, aki idén év végén lesz öt éves, és tényleg olyan, mint Szofi: igazi, viharos energiával veti bele magát mindenbe. Szofi kacagása az ő kacagása.