A gyermekirodalom-kritika esete a kályhával

Mesebeszéd avagy "Miért nincs gyerekkönyvkritika Magyarországon?"

cimkék: #Eszter blog

Utolsó pillanatban érkezem. A Szatyor galériája délután háromra már úgy tele van, hogy nem egykönnyen találok megfelelő helyet. Nem is sikerül jól helyezkedni. Azt hiszem kifogtam a legszélesebb vállú embert a gyermekirodalom kritikusok közül. Rácz I. Péter mögül kevéssé nyílik rálátásom a felekre. Reménykedem, hogy a vitatémával nem így lesz.

Szegő János rögtön feldobja a magas labdát, miszerint miért is nincs gyerekkönyvkritika. A szerkesztők szekciója hallgat. Senkinek sem akaródzik válaszolni, végül Balázs Eszter (prae.hu, Libri) töri meg csöndet és bedobja a pénzhiányt a közösbe. Urfi Péter (Narancs) a terjedelmi akadályokkal érvel. Amúgy is kisebb felület jut a könyvkritikának, ezen belül kell még helyet szorítani a gyerekkönyveknek. Óvatos tapogatózás után Mészáros Sándor (Kalligram) előáll a farbával. Szerinte nem létezik olyan, hogy gyerekkönyvkritikus. Csak kritikus van, akinek vagy van műveltsége és ízlése, vagy nincs. A kritikus feladata kijelölni az érvényes szövegeket, megmondani hogy mi a jó és mi a kevésbé jó, de ez a bátorság szerinte még hiányzik a gyerekkönyvkritikából.

Károlyi Csaba (ÉS) vitatja Mészáros álláspontját, szerinte igenis létezhet gyerekirodalmi szakember. Szerinte a kérdés inkább az, hogy létezik-e szisztematikus gyerekkönyvkritika. Itt utal Keresztesi József ÉS-ben megjelent Janikovszky-jegyzeteire, ami aztán a délután folyamán még többször elő fog kerülni. A kérdés tehát az, hogy miért nem tartanak fenn  a gyerekirodalom számára külön rovatokat a lapok, hogy van-e külön kritikai nyelve, és kell-e egyáltan legyen külön nyelve a gyerekirodalom kritikának? Végül, de nem utolsó sorban, kinek szól a gyerekkönyvkritika? Mészáros szerint nem kell külön rovat, a specializálódást a kereslet hívja életre. Sándor Csilla (Csodaceruza) a gyerekirodalmi szakember létjogosultsága mellet érvel. Szerinte a kritikusnak az egész gyerekirodalomra kell legyen rálátása. Balázs Eszter még annyival egészíti ki, hogy ez esetben alkalmazott irodalomról van szó, ahol a célközönséget is figyelembe kell venni. Ez pedig bevallottan nem minden irodalomkritikusnak megy.

Mészáros Sándor visszakanyarodik az indító tételhez, a gyerekkönyvritika bátortalansághoz. Újra előkerül, hogy az úgynevezett sikeres, sorozatgyártó szerzőket nem kritizálják. Lihegést, pénzcsinálást emleget, kezdünk odaáig eljutni hogy a gyermekkönyvszerző talán nem is igazi író. Kezdenek elszabadulni az indulatok. Urfi Péter próbálja árnyalni a képet. Arra hívja fel a figyelmet, hogy pont a sikeres szerzőket érik a leginkább támadások, gondoljunk csak a Harry Potterre. Károlyi Csaba megpróbálja a kályhától megközelíteni a dolgot: a gyerekkönyvek a gyerekeknek szólnak. Már a nyelve is más.  Ezt nem biztos hogy minden irodalmár össze tudja egyeztetni. Példaként hozza Varró Dániel Badar állathatározójának kezdő sorait, és felhívja a figyelmet az irodalmár és a célközönség értékítélete közötti különbségre. A szöveg végső soron a célközönség számára működőképes. Károlyi szerint tehát igenis releváns, hogy a kritikus mennyire tudja figyelembe venni a gyerek szempontjait is. Mészáros Sándor azzal érvel, hogy ami az egyik gyereknek tetszik, az a másiknak nem, és hogy a jó gyermekirodalom az felnőttirodalom, és viszont. Ami igazán jó, az beépül az emberbe, és később is megmarad.

Kezdenek kétségeim támadni. Már lassan az a bizonyos kályha sincs meg, vagy inkább meg sem volt. Közben eszembe jut a Pötty könyv, hogy arról mit írna az irodalomkritikus a maga szempontrendszerével, amiben nincs benne a gyerek. Valószínűleg semmit. A kérdés jóval árnyaltabb, nem lesz könnyű dűlőre jutni pár óra alatt.

A kritikusok ott veszik fel a fonalat, ahol a szerkesztők letették. Tamás Zsuzsa szerint a kritikának a befogadóra kell koncentrálnia. Lovász Andrea azonban más álláspontot képvisel. Saját bevallása szerint, ha kritikát ír, akkor a műről ír, a gyerek egy aspektus. Lovász Andrea kereken kimondja: beállt a kánon. Túl kicsi és belterjes ez a terep, ahol nem merik felvállalni a hangot, mert az érintett felek ismerősök. A szövegek heterogének, a kritikák sokszor inkább PR szövegekre, ajánlókra emlékeztetnek. Győri Hanna még hozzáteszi, hogy egyébként a prae.hu-n kívül nincs is olyan független portál, ami ne lenne összefonódva valamelyik kiadóval. Másrészt viszont az irodalmi lapokban sem jelenik meg ez a szegmens, még az a része sem, amely a kortárs szépirodalom felől számot tarthatna az érdeklődésre. Példaként említi Szijj Ferenc, vagy Zalán Tibor mesekönyveit.

Mintha az előző beszélgetés rányomta volna a bélyegét a kritikusok szekciójára is, és kicsit kivett volna a lendületből. Kár, de aztán kiderül, hogy az utolsó szekcióval egy szép ívet kap az egész délután, néhány dolog azért látszólag a helyére kerül.

Megszólal a délután folyamán oly sokat idézett Keresztesi József. Azzal kezdi, hogy a gyerek másra használja  a könyvet, mint a felnőtt, ezt pedig a kritikusnak figyelembe kel vennie. A gyerek a saját önképe megalkotására használja a könyvet, míg a felnőtt arra, hogy ezt az önképet kimozdítsa. Marék Veronika könyveivel példálózik, melyekről nem lehet a kritika megszokott eszközrendszerével írni, hisz ebben az esetben nem egy szöveggel van dolgunk. Pszichológiai, és nem poétikai működésmódot vizsgálunk. A hallgatóságból felszakad egy nagy sóhaj, a legtöbben bőszen bólogatnak. A Keresztesi által vágott csapáson halad tovább a beszélgetés. Fenyő D. György rámutat, hogy a gyerekeknek ugyanúgy igényük van a történetekre. A pszichológiai mellett az esztétikai szempontok is jelen vannak a gyerekkönyveknél, vizualitás és szöveg együtt jelenik meg. Ennyiben pedig más, hisz ez esetben “könyvegészekben” kell gondolkodni.

Mészáros Márton moderátori minőségében szabadkozik az állandóan felmerülő definíciós kényszere miatt. De a vélemények heterogenitását látva, szabadkozásra azt hiszem semmi ok. A FISZ kezdményezése kiváló, talán felkavarja a Lovász Andrea által is emlegetett “langyos pocsolya” állóvizét. Várjuk a folytatást!

Kapcsolódó cikkek