A képek mesélnek

Különleges képeskönyvek

cimkék: #jó könyv #Best of

Három olyan művészi képeskönyvet rakok most egymás mellé, amelyek valamiért kiemelkednek a szépen, profin illusztrált könyvek közül. Valamiben mások, egyedibbek, mint a többi. Vagy azért, mert egy olyan külföldi képeskönyv-stílust hoznak be, ami nálunk szokatlan, mint a Johanna a vonaton. Vagy azért, mert egy nagyon tehetséges magyar illusztrátornak van végre saját könyve, mint a Máray Mariann rajzolta Kismadár és Kóró. Vagy egy szeretett, jól ismert illusztrátor mutatja meg magát új oldaláról, mint Takács Mari a Mirkában.

Kathrin Schaerer: Johanna a vonaton, Scolar, 2012.

A Johanna a vonaton egy borzasztóan édes kismalac nagyon egyszerű és derűs története. A svájci Katharina Schaerer ceruzája nyomán születik meg, és rögtön önálló életre kel: meg akarja mondani, hogy mi történjen vele a mesekönyvben. Hol legyen rajta barna folt, milyen ruhát viseljen, és kivel utazzon a vonaton.

A nagyalakú könyv mintha egy vázlatfüzet lenne: közepén egy lapon alakul Johanna története színesben, körülötte pedig a rajzoló kezét látjuk fekete-fehér ceruza rajzként, az asztalát a szanaszét guruló ceruzákkal, ecsetekkel, a vázlatokkal, ahogy a rajz, a könyv alakul. Könyvekkel, amelyek a felnőtt (svájci, művelt) olvasó számára gondolati keretbe helyezik Johanna kis kalandjait, illetve a rajzoló kalandját az alkotással (Max Frisch és Dürrenmatt szintén játékos, több-kimenetelű történetei).

Mert a könyv persze két síkon (de szószerint!) zajlik, az alkotó és a szereplője interakciójában alakul. Megmutatja, hogy egy történet, egy rajz nem mozdíthatatlan, érinthetetlen valami, hanem képlékeny, alakuló dolog, ami hat az íróra is. Az író életre kelti a szereplőjét, jellemet ad neki, de nem tudja teljesen kiszámítani. Először csak egy képből indul ki: adott egy nagyon hosszú vonat, és egy magányos utazó. Akkor ez már egy történet? Egy történet kezdete? Persze, hiszen aki magányos, és utazik, az a történetek logikája szerint találkozni fog valakivel. Azt viszont már a szereplő mondja meg, hogy kivel. Én viszont nem árulom el, hanem lapozzátok végig a könyvet hogy lássátok, kivel szeretne utazni Johanna. 

Várszegi Adél: Kismadár és Kóró, ill. Máray Mariann, Scolar, 2012.

A Kismadár és Kóró hagyományos népmesei történetet dolgoz fel, amelyet többek közt Arany László gyűjteményéből is ismerünk: a Kismadár szeretné, ha a Kóró elringatná, de a Kóró nem akar szót fogadni neki. A láncmesében a kismadár mindig repül tovább, míg végül a féreg szót fogad neki, és visszagördül a mese fonala, és elringatja a Kóró a Kismadarat. A hagyományos mesét Várszegi Adél írta át humoros verssé, hogy a legkisebbek még könnyebben és szívesebban hallgassák. Az amúgy is ritmusos, ismétlős mese így még lendületesebb. A rajzok pedig Máray Mariann csodálatos, mély, meleg színű munkái. A festményeket – mert ezek azok – kollázsszerűen egy-egy ráragasztott papírkivágás, a háttérbe épített minta teszi még cizelláltabbá. Sokkal többet ad, mint ami a szövegben benne van, egy külön kis világot, aminek “kitapogathatjuk” a részleteit. Remélem, lesz még sok-sok állatos könyve!

Bátky András: Mirka, avagy hogyan kell szeretni, ill. Takács Mari, General Press, 2012.

A Mirka, avagy hogyan kell szeretni Bátky András Morci könyvének folytatása: az előző kötetben Morci anyukája halálát igyekezett elfogadni az apa segítségével. Most Mirka, egy nyughatatlan kislány azt próbálja kideríteni, hogy vajon szülei szeretik-e egyáltalán, ha folyton dolgoznak, és ráadásul még nyelvtanleckét is kell írnia. Hogy ezt megtudja, elindul otthonról, és lépten-nyomon átlép egy képzelt világba, ahol a valóság egy-egy eleme átlényegül, és a szeretet különböző fajtáiról mesél. A könyv tanulsága, hogy szeretni sokféleképpen lehet, majomszeretettel és mindenkit egyformán szeretve, de legjobb, ha szeretjük azt, ahogyan minket szeretnek. És nyelvtanleckét írni meg nem muszáj, ha nagyon szeretjük egymást – vagy mégis?

De azt hiszem, ez éppen az a könyv, ahol a sztori megengedi, hogy kicsit a saját képünkre gyúrjuk, a hatalmas festmények alapján, amelyek egészen fantasztikus kötetté teszik. Minden oldalpár meg van komponálva. Szemfrissítő, játékos egész.

Takács Mari most kollázsokat készített. A tőle megszokott festői stílusba helyezett fotózott részeket, anyagmintákat, graffitiket, nyomatokat. Mindezt sajátos látószögekből: az első történetben az autókat, az utcát felülről, az elképzelt felhőkarcolóból látjuk – innen ugrunk fejest a történetbe.

A pocsolyában óriási bálna nő, mögötte miliméterpapír érzékelteti a méreteit, meg néhány apró busz. A zebra állattá változik, a járdán igazi oroszlán áll a festett, bongyor Mirka mellett. A homokozóból hegynyi sivatag lesz, ami kitölti az oldalt, tetején apró tevével, hogy aztán ráközelítve színes csomagok alatt csámcsogó tevefej kerüljö nagyban, szemből a következő oldalra. A hangyaboly közösségét, ahol minden, még a szeretet is közös, és senkinek sincsenek saját dolgai egy finom, vonalas rovar-rajzos oldal szemlélteti, sok-sok testvérrel és unokatestvérrel, mint egy képes, ironikus családfa.  A sok kis hangya egy nagy fánk-kör köré gyűlik, míg az egyszerm Mirka körül sok kis kör jelzi, hogy mennyi mindene van – csak éppen ő van egyedül.

Persze otthon Mirka zenekaros-szmokingos-filmes-heppiendes véget képzel a történeteknek, a szülők meg csak néznek – aztán egymás karjaiban végzik, hogy most már tényleg senki se legyen egyedül.

 

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek