A limonádéhajú és a faodúbarna

Máté Angi: Az emlékfoltozók, ill. Rófusz Kinga, Magvető, 2012.

cimkék: #jó könyv #A hónap könyve

Rofusz Kinga illusztrátor a kötet bemutatóján azt mondta, hogy amikor a szöveget olvasta, rögtön megjelent előtte egy nagyon határozott színvilág, amin már nem tudott változtatni a munka közben, annyira összeforrt a szöveg világával.
Ha lehunyom a szemem, és a rövid szövegek között muszáj néha lehunyni, hogy ülepedjen a sűrű szöveg, bennem is színekké áll össze ez a világ. Nem tudom pontosan megmondani, milyen szín ez: kétféle ragyogás.

Egy nyári, mint amikor a nyári reggeleken nagyon fehéren süt a nap, és minden olyan halvány kék és sárga, hogy szinte alig van színe a nagy fényességtől. A labdarózsás, a kulcsos, az emlékfoltozós, a lepkefogós mesék színe ilyen nyári-fehér bennem . Vannak olyan mesék amik másképpen, befelé ragyognak, őszi, meleg színekkel, egymáshoz fordulóan. A ködös, az álmos, a faszelidítős, az asztal alá rajzolós meséknek ilyen meleg színe van a fejemben.

Amik ragyognak: a tündérrigólányok. Máté Angi meséjében majdnem mindig ketten vannak a dolgok, kétfelé válva: a kő és a holdfény, a vonat és az utasok, a kemence és a felhőkenyerek, a a virág és a nap, Kapitány és Narancshal, az ég és a föld. Egymás felé vágyakozó, igyekvő lények kettőse játszik az eddigi mesékben. Át akarnak változni, a másikká akarnak válni, hogy ne legyenek egyedül. Még Kapitány is csak kis időre talál otthonra, mindig megy. Vágyakozás a társra, keresés, figyelem – az összekapcsolódás lehetősége: ezt járják újra meg újra körbe a Volt egyszer egy-mesék.

Sokan azt mondják, hogy ez Az emlékfoltozók egy szomorúbb könyv lett. Szerintem nincs igazuk. Boldog, szomorú könyv a tündérrigólányoké. De ők nem csak ebben, a saját világukban vannak otthon, hanem az égben is, ahogy a nevük is mondja: földi lányok, égi rigók, tündérek, akik őrzik a titkokat, mások titkait is – az emlékek, amelyeket megkeresnek és visszavarrnak mások kilyukadt kendőjébe, ilyen bensőséges titkok. Az élet olyan titkai, amiket ha elfelejtünk, akkor nem marad semmi, amire építhetnénk, ami az énünk alapjait adja.

“Csak másban moshatod meg arcodat”, mondják az előző kötetek, és egyedül – de szabadon - marad a vonat, a virág, a kő, a Kapitány.

“Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna”, mondják ezek a mesék, és a tündérrigólányok egymás fel fordulnak, és kisepregetik egymás szeméből a szomorúságot. Az emlékfoltozókban mások a hangsúlyok: a vágyakozás, hogy mássá, a másikká legyünk, figyelembe fordul: a másikra figyelés lesz belőle. Elválik a kifelé és a befelé, az én és a másik, de ettől nem magányosabb lesz az, hanem képes lesz társsá válni. Így lesz mindkét tündérrigólány olyan, amilyen, azaz ő maga: limonádéhajú és faodúbarna.
Ezért tudnak dolgokat igazán együtt csinálni: egyszerre örülni a villamosnak, és megváltoztatni a villamost, szabadságot adni neki, eltéríteni a pályájáról. Ezért tudják, hogy ha az egyikük szomorú, akkor előbb meg kell vigasztalni, aztán meg kell osztani vele az örömöt, elfelezni a pár gumicsizmát. Egyszerre kívánni egymásnak, hogy felejtsék el a kiszáradt almafát – és egyszerre tudni, hogy elfelejthetetlen. (Kevés szebb mese van a halálról. Nem kell valamit tematizálni, hogy mindennél jobban, hamisság nélkül jelen legyen. Elég teremteni egy igazi világot, amiben lehetséges, és elő fog fordulni.) Amikor a faodúbarna angyal akar lenni, a limonádéhajú ad neki szárnyakat. Azt mutatja meg neki, hogy ha valaki elhiszi neki, hogy angyal, hogy hó, akkor azzá is válik, hogy a képzelet képes a vágyakat áthidalni.

De tudnak külön is lenni: külön vannak, amikor a faodúbarna elmegy a hegyekhez, és nagyon hiányzik nekik a másik – a megszokott cipőkopogás. Ahogy a tündérrigók egyedül maradnak, mintha egyik felüket vesztenék el – a másik cipőjének kopogása nincs ott, üres csend veszi körül őket. De mind a kettőjüknek segítségére sietnek a tárgyak, amelyek Máté Anginál mindig lelkes lények: a kavicsok, a kövek kopognak. Emlékek kellenek, az emlékekeket kell előhívni, ahogy azoknak az embereknek, akik a kendőiket hozzák el hozzájuk.

Külön vannak akkor is, amikor mesét ír a limonádéhajú. De másféle különlét ez, fájdalmasabb: olyan, amikor együtt van külön az ember. Amikor a közös fotelbe nem lehet közösen ülni. A faodúbarna otthontalan lesz ebben a különlétben, és új helyet keres magának: az asztal alját. Oda rajzolja a közös történeteiket, amiket a limonádéhajú megír. Mindketten teremtenek egy világot, amiben úgy van ott a másik, hogy mégis csak az övék.

A festmények érdes felülete, az ég felé törekvő alakok, a szöveg mátéangis szóválasztásai, hangutánzó, hangulatfestő szavai, érdességei; a képzelet, a szürreális képek és az egyszerű tárgyi-természeti környezet természetes összefonódása, mindez: megmutat valami rejtett és vágyott igazságot két ember együttléteiről.   
A tündérrigólányok meséi szinte mind úgy kezdődnek, mintha valami öröktől valót, magától értetődőt mesélnének el. (Valahányszor, minden este, Ha az ég dörgött, mindig) Egy mindig ugyanúgy megtörténő eseményt, ami részleteiben mégis teljesen egyedi – ezt az egyszeriséget pedig a címekben olvassuk: Amikor reszelte a torkát a köd, Amikor azt hitte, az égen jár.

Ettől lesznek olyanok ezek a történetek, mintha parabolák lennének, hétköznapi semmiségek égi tükörbe vetült, kinagyított képei. Mintha mindenki életének a mintázatát lerajzolnák, minden emberi kapcsolatra rávetíthetőek lennének.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek