A medvék igaziak

Medveálom madárszárnyon - könyvbemutató

2013. január 15.Hanna

cimkék: híradó

mLassan gyűltünk össze a Nyitott Műhelyben a péntek esti fagyos hidegben. Így viszont a közönség (és a beszélgetők is) csakis hard core Tandori- és Agócs Írisz-rajongókból állt. Tandorival, és a Nyitott Műhely otthonos pogácsaillatával átléptünk egy medvésebb dimenzióba.

Agócs Írisz medvés képei vettek körül minket: sportoló, álldogáló, padon üldögélő medvék. Volt köztük csíkos és nagyon sárga, meg álmosbarna – nagyban, igaziban, vászonon feszítve-feszengve még erősebbek, mint a versek mellett. Nézzétek meg a kiállítást, január végéig nyitva van.

A beszélgetést két verssel indítottuk: A szépnevű játszóutcával, ami nagyon más, mint a többi Tandori: személyes, gyerekkori emlék – a második, híres-nagy Tandori-kötet játszik el ezzel a korral, de nem ilyen klasszikus formába öntve. No, ne gondoljuk, hogy itt minden mondatnak vége van és cseng és bong. A saját életesemények ugyanúgy a csapongó gondolatok, asszociációk mentén rajzolódnak be egy nagyon is megformált, felrajzolt versvázba – ettől igaziak és mégsem azok.

sakkBánki Gergely olvassa is a következő verset, Harcos Bálint költő választotta: (Sakk, matt). Igazi és mégsem az: igen, ez tényleg a kulcsvers, a Tandori-féle fikció, ami épp annyira igazi, mint a valóság. Ahogy a beszélgetők bogozzák: a játékmedve a gyerek, aki nem tudja, mi lesz, ha meghal a másik, a gazda – ő a gyerek, aki nem tud meghalni, aki örökké él. A halál helyett egy másik életet konstruál, a sakktábláét. De a vers írója, a felnőtt ül le a játékmedvéjével beszélgetni – ezt a fikciót ő indítja el. Ő is gyerek, egyszerre gyerek és felnőtt. A medve pedig elindítja a sakktábla-allegóriát, ami a vers, a fikciós világcsinálás allegóriája – tehát ő is egyszerre gyerek és egyszerre felnőtt költő. Akkor a költő az a felnőtt, aki olyan gyerek, hogy tud a halálról, de verset ír ellene? És hiszi is meg nem is, ezt az egész míves komédiát?

Nemcsak az idő és a halál alaposabb kivesézésében más ez a kötet, mint az előző. Tóth Ákos rámutat, hogy a medvék mindig esetlen földi lények, akik beszélnek és tesznek-vesznek, de nem telik le mégsem az idejük. Úgy élnek az időben, hogy az örök korforgásnak mindig vissza tudnak térni az elejére, mindig jön új medve-tavasz. Földi, de örök a medve. A madár – lélek, szárnyaló. Égi lény. Nem beszél, és nem is tagolódik számára az idő – csak a tojásrakás, a biológiai öröklét marad neki. Úgy örök, hogy halandó, eltűnik.

Ez pedig: az idő múlandósága felett érzett fájdalom, az elvesztés és eltűnés terhe – maga az elégia. A sok hosszú vers, billegő, zenélő – sokkal zenélőbb! – sor adja meg a kötet szimfonikus háttérzenéjét. Amire persze mindenféle medvebohóság és madárrepkedés felrajzolható. 

Ez a tónus csendül meg az én kedvenc versemben a végén. Hallgatom – érzem, hogy talán kevesebb benne az a fajta játékosság, mint a Sakk-mattban, hogy talán ez közelebb van Nemes Nagy Ágnes budai, őszi verseihez, mint bármi, amit Tandori írt. Ahogy Bánki Gergely felolvassa a Medvém s én a parkbant – lassan, szinte szavanként hullik elő vers, ahogy a levelek leperegnek a fáról – megáll a levegő. Én, és remélem a többiek is, hallottam azt a bizonyos halk zengést, ami ebből a kötetből kiszállingózik. Jó volt utána kicsit csöndben lenni, amíg el nem halt.