A nagynénik már majdnem nénik

Agócs Írisz naplója 2.

cimkék: #Agócs Írisz #napló

Na, ez a hét is jól kezdődik! - idézhetném a klasszikus sorokat, ha nem is tökéletes pontossággal.

Ez a hét úgy kezdődött jól, hogy egyik pillanatról a másikra, éjszaka fél egy körül nemnagynéniből hirtelen nagynénivé lettem.

Sosem volt ilyen, és nem is lesz több. Hihetetlen jó érzés.

El kellett telnie jó pár órának, amikor észrevettem magamon, hogy igen rövid idő alatt átváltoztam a pénztárcából váratlanul cuki babákról képeket előkapkodó, azokat mindenki orra alá odatologató, témától függetlenül az újszülött nagyszerűségét méltató nénikévé, akiket korábban néma megdöbbenéssel, értetlenül figyeltem. Miért csinálja ezt?

 

Most már tudom! Ha a világ legaranyosabb, nagy valószínűséggel a legügyesebb és legokosabb unokaöccséről van szó, érthető, hogy ezt elsöprő hevességgel mindenkivel tudatni kell.

A mámor még mindig tart, sikongatva fogadjuk az újabb és újabb képeket, de muszáj belátnom, hogy történt még más is a héten, ha nem is ekkora jelentőségű dolgok.

Jó például, hogy van internet és mindenféle oldalak, ahonnan tájékozódni lehet. Így tudtam meg, hogy a Maszat sorozat legújabb, szép sárga borítós kötete szerdára a boltokba kerül. Szerencsére pont szerdán Budapesten voltunk, így már Maszatosan térhettünk vissza. A visszaút előtt, ráerősítve a budapest-életérzésre még beültünk a kedvenc helyünkre, a híres Castro Bistro-ba. Ide mindig úgy érkezem, mintha hazatérnék. Egy névnapot megünneplendő még egy gesztenyés-csokoládés castro palacsintát is eltüntettem.

Jó hely Budapest igazán, és jó hely Abaliget, és nagyon jó hely Pécs is.

Hazaúton felvetődött, hogy észrevétlenül februárból március lett, ami azt is jelenti, hogy a sok kedves búcsúajándékunk közül egy márciusra szóló koncertjegy felhasználásért kiált. Egy kis aggodalom keveredett az izgatottságba, hogy vajon nem maradtunk-e le róla, de gyorsan kiderült, hogy még egy teljesen napunk van a koncertkezdésig.

Csütörtökön tehát egy régóta várt koncertre látogattunk el. Mégpedig a pécsi Kodály-terembe, ami egy elképesztően szép és nagyon jó akusztikájú koncerthely.

Olyan jó, hogy a legkellemesebb érzéseket is képes az ember elfelejteni, és újra és újra örülni a felbukkanásának. Nekem a sok kedvenc érzésem közül az egyik az, amikor koncerten ülve csukott szemmel azt képzelem, hogy a zene hatására elolvadok, feloldódom és a levegőben részecskénként kavargok. Egyáltalán nem vagyok zeneértő, csak ez az úszkálás megy a különböző számomra kellemes hangok hatására. Csütörtök este Snétberger Ferencnek, Marcus Stockhausennek és a Pannon Filharmonikusoknak köszönhetően remek jót olvadoztam és úszkáltam részecskékre omolva.

Nem telhet el hétvége vendégség nélkül, legalábbis mi ezt szeretjük gondolni, és eddig minden alkalommal be is jött. Mégis ebbe a hétbe még a leírtakon kívül nagyon sok más is belefért. Egyrészt akármilyen hihetetlenül is hangzik, szinte minden időmet rajzolással és festéssel töltöttem, amikor nem édes baba fotókat nézegettem, utaztam, vagy koncerten úszkáltam csukott szemmel. A folyamatos rajzolás és festés mellett pedig még egy csöppnyi idő azért a kertre is jutott. Csak mint kertészsegéd voltam jelen, de került málna, szeder, meggyfa, szilvafa, almafa, josta, ribizli és még sok más a földbe, várva azt a csodát, aminek nagy része több éves csodavárást igényel.

A keretes szerkezet jegyében a születésnappal kezdődő hetet egy másik születésnappal zártuk. A baráti társaság egy meglepetés kirándulást szervezett egy kedves cimboránk számára. Vasárnap délelőtt nagyjából húszan kerekedtünk fel, hogy a Szársomlyó-hegyen a világon egyetlen helyen nyíló magyar kikericsek látványával ünnepeljük a napot. A hegy csúcsát elérve elképesztő mennyiségű házi készítésű sütemény, ilyen-olyan finomság, bor, pálinka és tea került elő, hogy mindenki ereje teljében kezdhesse meg a lefele vezető utat.

A társaság java még tovább kalandozott, mi pedig elindultunk hazafele. Gondolván, hogy most már csak vége kell, hogy legyen ennek a hétnek.

A tervem az volt, hogy hazaérve egy jó kávé mellett mindent megírok, ami csak történt velem.

De egy nem várt esemény közbeszólt, még pedig egy nagyon veszélyes, lesből támadó könyvélmény. Általában jól tudok vigyázni, hogy egy gyanúsan beszippantó könyvtől távol tartsam magam, és csak az alkalmas pillanatban hagyjam támadni. Ebbe a veszélyes zónába tartoznak többek közt Berg Judit Rumini könyvei is. Sajnos én úgy vagyok az olvasással, főleg, ha izgalmas dolgokról van szó, hogy a könyv kinyitása nagyjából egy kútba ugrással egyenlő.

Amint belekezdek, elveszek, és amíg nem dob ki az utolsó oldal, addig makacsul szorítja a kezem a könyvet (vagy a könyv a kezemet?), és nem enged.

Most egy teljesen ártalmatlannak tűnő, kutyákról és gazdáikról szóló szakirodalom tette ezt velem. Mióta elhoztuk a kutyánkat a menhelyről, nagyon szerettem volna vele olyan módon felvenni a kapcsolatot, ahogy az számára is a legideálisabb. Azt éreztem, hogy egy rettentő nyitott és okos kutya vár egy totálisan tanácstalan, tétlenkedő gazdára. Így könnyen lettem áldozata a szövegnek, aminek segítségével megérthettem a kutyafejben kavargó világnézetet. Vagy legalábbis olvastam pár feltételezést róla. Nagyon tetszett benne, hogy nem afféle trükkökről szólt, hogy hogyan vitessünk véghez egyes emberi elvárásokat eme csodás állattal. Inkább egy hozzáállást írt le, ami megkönnyíti a "kultúrák" közti kommunikációt.

Én, mint jóga rajongó, azt szűrtem le magamnak az egészből, hogy jógázz sokat és sokkal jobban tudsz együttműködni a kutyáddal. Na meg persze a lehető legfontosabb a kutya számára és a saját érdekemben, hogy én legyek a világon a legjobb falkavezér.

Sokáig tartott az este: a váratlanul felbukkant kétszáz oldalas betűörvény miatt kimerülten kerültem ágyba.

Érdekes, hogy mennyi mindenné válhat az ember rövid egy héten belül is: nagynéni, frissen megjelent könyv rajzolója, kiskertész és végül akár falkavezér is.

Kapcsolódó cikkek