A Nap lányai

Népek meséi

cimkék: #jó könyv #ismertető #Juli blog

Milyen a Nap leánya, ha északról és milyen, ha délről nézzük? Van két népmesei gyűjtemény is, amelyeknek ugyanaz a címe: A Nap l(e)ánya, és persze teljesen másmilyenek. Nem is csoda, az egyik északi népek meséit gyűjti össze, a másik olasz népmeséket. Nagyon érdekes egymás mellett olvasni az északi és a déli népmesehagyományt, főleg ha mellé tesszük a magunk köztes (se nem déli, se nem északi), alapértelmezettnek vett mesekészletét.

Az az érdekes, hogy ezekben a kötetekben működnek az észak-délhez kötött sztereotípiák. Az olasz meséknek már a tempója is pergőbb: nagyon gyorsan követik egymást a fordulatok, és egyszer sem hangzanak el a jellegzetes mese-lassító mondatok: „hogy szavamat szavamba ne öltsem...”. Olyan kicsit, mint amikor kapkodva mesélünk egy számunkra fontos történetet, nem tudunk lassítani, mert mindent egyszerre akarunk elmondani. De érdekes módon ez a felfokozott tempó mégsem kelti az összecsapottság érzetét, inkább sajátos humort ad a történeteknek. Például: a megpróbáltatások után leülnek a nagy mesezáró lakomára a szereplők, király és lánya békességben, szegénylegény meglelte számítását, már csak a zárómondat lenne hátra, erre gyorsan közbeszúrja a mesélő, hogy ja, egyébként a gonosz testvérek megmérgezték a vacsorát előtte, de szerencsére senkinek nem lett baja... Hát mi ez, ha nem bájos? Meg úgy egyáltalán: tele vannak ezek a mesék borzalmakkal, mégis kissé félvállról kezeli a súlyos kérdéseket. A kötet címadó meséjében például a Nap leánya meg akarja leckéztetni szerelmének új feleségét, ezért azt a furmányt találja ki, hogy egy olyan csipkét küld a párnak ajándékba, amit a levágott füle helyéről húz ki. Az új menyasszony nyilván utána akarja csinálni a mutatványt, de persze ahogy levágja a fülét, csak vér ömlik ki belőle, és jól meg is hal. Mégis olyan a mese hangulata, szerkezete, hogy ennek az epizódnak inkább a borzongatóan vicces, groteszk oldala kerül előtérbe. Keverednek a mesékben a római mondavilág elemei a keresztény legendákkal és a magyar meseolvasó számára is ismerős mesei elemekkel, és ez a sokféle elem szerves egésszé olvad össze.  A kötetet Italo Calvino gyűjtötte, dolgozta át és látta el érdekes és hasznos jegyzetekkel.

 

Az északi verzió is éppen olyan, ahogyan az északi embereket elképzeljük: rövid mesék, szűkszavúak, egyszerűek. Kevesebb a fordulat bennük, nincsenek olyan látványos események, mint fülekből csipkéket húzogatni elő. Letisztultak, de nem unalmasak, akár egy havas táj. A legtöbb mese valamilyen tanulsággal zárul, de annyira kézenfekvően nyújtja felénk a mese apró igazságát, olyan egyszerűen, hogy egyáltalán nem kínos a tanítgatás. A kötet címadó meséjében például nincs semmi több tanulság, mint hogy sokat ér a csapatmunka, az, ha mindenki bele teszi a maga tudását a közösbe, talán még többet is, mint ha valaki egyedül próbál meg érvényesülni mindenáron. Ez így önmagában persze nem olyan nagy bölcsesség, de olyan elegánsan tálalják fel nekünk, hogy mégis kedvünk lesz elfogadni. Nagyon szórakoztató ezekben a mesékben az is, hogy ezek tényleg egy másik világból jöttek, másik világról szólnak. És ezt nemcsak a stílusra értem, hanem például az egész tárgyi környezetre: itt a király is díszes sátorban lakik, és nem palotában és szánkóval közlekednek az emberek, hanem szekérrel, arról nem is szólva, hogy a szereplőknek ilyen nevük van mint Jatto, Tejune, Manyszi Ne.

Nagyon izgalmas beleolvasni más népek meséibe. Megint csak az derül ki, amit rég tudunk, de hadd kínáljam föl most, mint egy északi bölcsesség-csemegét: hogy mennyire különbözőek vagyunk és mégis mennyire egyformák...

 

Kapcsolódó cikkek