A népmesékben benne van a derű

A csuka parancsára; Cinege Mici, Manó Könyvek, 2011.

cimkék: #jó könyv #népmese

Én mindig nagyon szerettem a népmeséket: elvisznek egy nagyon egyszerűen, és mindig ismétlődően felszerelt világba, ahol a róka, a nyúl, a medve, a farkas szerepel, a szegény ember, a viskó, a halász. Ez az ismétlődés jól belakható és megismerhető világot kerekít ki. - Győri Hanna recenziója

A csuka parancsára - orosz népmesék, vál. Boldizsár Ildikó, Manó Könyvek 2011.

A csuka parancsára orosz népmeséket gyűjt egybe. Rögtön ismerősökkel indítunk: A répával és A vajaspánkóval – ki ne ismerné ezeket az óvodából? Az oviban a legkisebb ovisok is élvezik már ezeket a meséket, így a könyvet már a legkisebbeknek is ajánlom: rövid történetek követik egymást, az állatmeséktől a hosszabb, varázslatosabb cárleányos mesék felé haladva.

Én mindig nagyon szerettem a népmeséket: elvisznek egy nagyon egyszerűen és mindig ismétlődően felszerelt világba, ahol a róka, a nyúl, a medve, a farkas szerepel, a szegény ember, a viskó, a halász, a falu. Ez az ismétlődés jól belakható és megismerhető világot kerekít ki. Ez a világ az elképzeltben áll, mert elemeihez (favágó, muzsik, cár) nem kötődnek valós élményeink, viszont sok-sok irodalmi élményből szinte valóságosan összerakjuk, hogy milyenek, és ezért ismerősek. A népmese nyelvezete nekem mindig kicsit archaizáló (jól állnak neki a régi Rab Zsuzsa fordítások), ezzel távolítják el ezt az elképzelt világot, és teszik hitelessé, sajátossá. Szeretem a népmesében a tiszta érzelmeket: a pórul járt rosszakon gyermeki felszabadultsággal nevetünk, ha meg jól jár a főszereplő, akkor vele örülünk. Nem kell erkölcsösnek vagy jólneveltnek lenni: a népmesékben maximálisan érvényesül a légy önmagad elve. Nekem például a kedvenceim között volt maga a címadó történet, amiben a főszereplő Jemelje csak azért se mozdul a kemence padkájáról. Igaz, a szép ruháját is szétdobálja, mert amire nincs szüksége, azt levetkőzi, amihez nincs kedve, azt elutasítja, de csökönyösen boldog. A mesék jó fele hasonló történet, amelyben valaki túljár a nagyobb, erősebb eszén, és ez a kisgyerekeket nagyon is felvidítja, felbátorítja, hiszen általában ők is nagyobb, erősebb felnőttekkel, vagy éppen saját erős szörnyeikkel, érzelmeikkel vannak körbevéve. Ilyen például Dása és Mása meséje, ahol a medvével vitetik haza magukat, míg az azt hiszi, hogy a házba zárva várják. De számos ismerős mesei elemet is felfedezhetünk: az ajándékgyerek története a Hópihécskéjé, aki mindig megmarad hópehelynek, és ezért a gyerekek beavatási szertartásán elpárolog. A táncos cárleányokban a A papucsszaggató királykisasszonyokra ismerhetünk. A kötet minden közreműködőjét dicséret illeti: Boldizsár Ildikó a tőle megszokott alapossággal építette fel a kötetet, visz magával a történetek egymásutánja. Variációk, tükörképek állnak egymás mellett, a humorosabb történeteket egy-egy érzelmesebb szakítja meg, az egyszerűtől haladunk a bonyolultabb szövegek és problémák, szimbólumok felé.

Formátumát tekintve a könyv nagyon nagy, kicsit túl nehéz, és túl fényes a papírja az én szememnek, de mást igazán nem lehet felróni neki. Talán Kun Fruzsina festményeihez is jobban illett volna valami mattabb papír, a fényes műnyomó és a látványos ecsetvonások között ellentét feszül. De maguk a képek, különösen az emberek: Hópihécske, a címlapon is látható három királylány, a ladikban alvó kisded meghatóan szépek. Nagy festett felületeik erősen őrzi az ecset és a textúra nyomait. A kompozíciók, látószögek váltakozása teszi változatossá az azonos témákat, azonos állatszereplőket. Hol csak belóg a róka, hol hátulról látszik, hol egész közelről. Sokszor látjuk felülről, szűk kivágásban a figurákat, amitől egyszerre kap perspektívát a kép (a néző és a tárgyak közti távolság által) és egyszerre válik síkszerűvé (mivel a képen belül nem látszanak a távolságok). A mély színek és az erős, meghagyott kézi kontúrok ugyanilyen formai feszültséget teremtenek a képekben.

A szép kiállítású, nagy formájú kötet jó ajándékkönyv is: akár olyan gyereknek, aki szereti, talán önállóan olvassa már a népmeséket, akár olyannak, akit most akarunk bevezetni a népmesék világába, ugyanis a szöveg modernebb, mint a Benedek Eleké, de klasszikus szépségű, a színvonalas illusztráció pedig tagolja, lazítja a kötetet.

Karla Schneider - Claudia Carls: Cinege Mici meséje, Manó Könyvek, 2011.

A Cinege Mici esetében muszáj először az illusztrációkról beszélnem, mert nagyon megmozgattak. Első pillantásra ijesztőnek éreztem a főhős, illetve a figurák nagy szemeit, száját, orrát, az eltorzult méretarányokat, amelyek időnként nagylátószögből láthatóak. Nem a szokásos elrajzoltság párosul a groteszkkel, hanem egyfajta realisztikus rajzstílus. Ettől a groteszkség izgató és zavaró csúnyasággá válik. Miközben borzongtam, nagyon le voltam nyűgözve Claudia Carls hihetetlen rajztudásától, amely minden apró részletet hihetetlen hűséggel rajzolt meg – úgy értem, ennek az elképzelt világnak az elképzelt részleteit. Ritka ez a fajta finom grafikus tehetség, amely nem átall minden részletet kidolgozni. Ahogy nézegettem a képeket, egyre közelebb kerültek hozzám a maguk művészi, kompakt világával (csak kicsit kevesebb lilásrózsaszín lehetne benne). Felmerültek bennem Heinzelmann Emma Hauff meséihez készült képei, a Narrenschiff Dürer-fametszetei, és befészkelték magukat a képek egy olyan német irodalmi kontextusban, amibe sokkal jobban illeszkedtek, mint a mai magyar mesekönyvek közé. Claudia Carls honlapja végképp meggyőző volt, ugyanis nagyon hasonló rajztechnikát tud mindig annyira variálni, hogy illeszkedjen az adott könyv világához – hol síkba helyezi figuráit, hol éppen makettként formázza meg és fotózza le őket, és festményekbe montírozza, legutóbbi művében pedig digitális kollázs készült a festett felületekből.

A szöveg mindig integráns része a rajznak, a könyv egésze művészi tárgy: itt is már az előzéken megkezdődik a történet. Cinege Mici egy barokk környezetbe és népmesei keretekbe rejtőzött emancipált, független nő. Sajátos öltözéke, a hét szoknya és a fején a dunyha is az öntörvényűség szimbólumai, a serpenyőket pedig szánként használja (egész háztartását magával viszi). Ő olyan bolond, aki minden csalafintaságtól mentesen, élettapasztalatának és egyenességének köszönhetően bölcs. A képes beszédet meghagyja a férfiaknak, ő kerek perec megmondja a királynak, hogy majd később lesz esetleg a felesége – majd ha kiderül, hogy tényleg nem udvari bolondnak akarja-e megtartani. És itt a vége. No, az ilyen emancipált meséket én nem nagyon értem – vagy úgy mondom, hogy nagyon is értem, csak szerintem ott csúsznak félre, hogy nem éreznek, hanem okosak akarnak lenni. Miközben az egész szöveg szép, a lezárás – akár negatív, de kerek lezárás – hiánya agyoncsapja a könyvet. Találjuk ki mi végét, van még ott egy üres oldal, szép üres tavaszi éggel!

Kapcsolódó cikkek