A tolvajok és sárkányok úrnője - Cornelia Funkéről négykezes

cimkék: #esszé #jó könyv #Nik blog #Hanna blog #Cornelia Funke

Cornelia Funke Németország egyik legnépszerűbb ifjúsági szerzője, dicsérői a német Rowlingként is emlegetik. A hasonlat, mint legtöbbször, csak félig-meddig stimmel. Funke is fantasy-szerű könyvekben utazik, de a helyszínekben és a szereplők mindennapjaiban is sokkal kevesebb a non-stop mágia és több a hétköznapi küzdelem (ami nem oldható meg rögtön egy varázslattal). Rajongói nem csak fordulatos történeteiért, hanem ezért is szeretik.

Hanna: Az írónő pályája meglehetősen későn indult: először pedagógusként gyerekekkel foglalkozott, közben elvégezte az illusztrátor szakot és gyerekkönyveket kezdett illusztrálni, végül mivel az illusztrált szövegekkel elégedetlen volt, ő maga kezdett történeteket írni - így lett a ma 51 éves Funke 35 évesen író. Hogy mennyire ért a gyerekek nyelvén, azt még a honlapján található önéletrajzból is megérezhetjük: hibátlan stílusban és érzékletesen, vonzóan mondja el életét olvasóinak. Ma Kaliforniában él, de német nyelven ír, legújabb, még meg sem jelent könyvének címe Reckless (Vakmerő), és a munkafolyamatba a honlapján is beletekinthetünk. A könyvet ő maga illusztrálja ceruzarajzokkal.

Magyarul többek között a Sárkánylovasok és A tolvajok ura című könyvei jelentek meg (ez utóbbi a pagonyközeli kisiskolások körében is nagy sikert aratott). Az előbbi a nyugati gonosz sárkányok helyett keleti, jó sárkányokról szól, akiket az emberek akarnak elűzni földjükről, ezért új hazát kell keresniük a Himalájában (a világ tetején), a sárkányok ősi otthonában. Miközben a könyv sugallja, hogy nem helyes a mindent elpusztító, emberi terjeszkedés, közben persze van egy bátor és becsületes gyerek, Ben, aki segít a sárkányoknak, akiknek nemcsak az emberekkel, hanem a gonosz sárkányokkal és egyéb szörnyekkel is meg kell küzdeniük.

Ahogy Funke többi könyvében, a hétköznapi, mai gyerekvilág keveredik a mesebeli lények világával (akárcsak például Pullmannál). Ezek közül sok a klasszikus (a német romantika mesevilágában is szereplő) lény, akiket a régi mesékhez képest új oldalukról ismerhetünk meg.

Nik: A Sárkánylovasok némileg egyesíti is magában azokat a hagyományokat, amik kicsit a Momóból, kicsit a Végtelen történetből, Pullmanntól (l. Hanna) ismerünk, a fantasy és a filozofikus hajlandóság találkozását, mindezt fogyasztható kalandregénybe fabrikálva. A folyamatosság és monumentalitás magában hordozza, hogy aztán odasorakozzon olyan szerzők mellé, mint Rowling, de én is azt gondolom, hogy ettől még írói stílusuk igen különböző, ahogy történetük is. Sokkal erősebben és végletesebben van jelen az emberi jó és rossz, a nagyvilág csúfsága, és ijesztő mivolta, ez a Harry Potterben már jóval bonyolultabb, kevert világ, pontosan olyan, amilyenben élünk.

Hanna: A tolvajok ura elhagyott gyerekek közé visz minket, Velencébe. A valós háttér persze a gyerekeknek legalább annyira meseszerű, mint egy kitalált helyszin a maga lagúnáival és gondoláival és középkori házaival. A gyerekek egymást segítik gyerekfelnőtt vezetőjükkel, a tolvajok urával együtt, és még az eleinte ellenséges felnőttvilág tiszteletét is kivívják.




Nik: Nem kötelező-szerű senki megjelenése a regényben, többek között ezért szeretem Funkét. Mert szereplői úgy jelennek meg és úgy vesznek fel nem megszokott magatartásformákat és szokatlan reakciókat, hogy egy percig sem érezzük erőltetettnek ezt. És például a nyomozó, a legunalmasabb szereplő, aki leginkább egy szerencsétlen, antireneszánsz embertípusra emlékeztet, mégis képes az ujjászületésre. Igaz, hogy a maga kis világában, de ez azért kiterjed a regény világán keresztül a miénkre is. A Tolvajok urának másik, izgalmas vonala a mitikus fonal. Nem megszokott fantasy van benne, még magához képest sem, inkább a mágikus világ felé tolódunk. Mondjuk Szerb Antal jut eszembe, (remélem nem csak Olaszország miatt) a hol krimis, hol esszéisztikus, hol naplószerű, hol mágikus betéteivel. Amiért még pluszban szerethető nagyon a Tolvajok ura, és ahogy Hanna is írta, eléggé bejön a kisiskolásoknak, hogy tele van szeretettel, azzal a jó értelemben vett gyerekes aggódással, félelemmel és csimpaszkodó szeretettel, amit a gyerekek nálunk sokkal jobban birtokolnak és sokkal természetesebben is mutatnak ki.



A Tintaszív-trilógia, melyből csak egy kötet jelent meg - a Bűvölet -, eddig magyarul, fordulatos kalandregény, melyben a főhős apja a könyvekből olyan életszerűen tud felolvasni, hogy a fiktív lények életre kelnek. A fikció világában azonban természetesen szörnyű és gonosz lények is lakoznak. A kislány apjának különleges képessége azoknak az érdeklődését is felkelti, akik a mesék gazdagságát és hatalmát a valóságban akarják maguknak - akik nem tudják átszűrni magukon és belsővé tenni az olvasott szöveget, hanem csak kizsákmányolni akarják. A jók azok, akik jól tudnak olvasni, azaz értőn olvasnak - de az is nyilvánvalóvá válik, hogy az olvasás lehet szenvedély, elzárkózás és titok, tehát nem csak pozitív viselkedésformák kapcsolódnak hozzá. Azért a hősök itt is egyértelműen jók-rosszak, és persze végül felülkerekednek, sikerül visszaolvasniuk a könyvekbe, akiknek ott a helyük, a hatalomra éhesek elől pedig elmenekíteni a könyveket.

Az írónő arról beszélt a Hessischer Rundfunknak, hogy arról a bódulatról akart írni, arról a függőségről, amit olvasás közben érzünk. Hogy néha ez egy teljesen erkölcstelen élvezet és valami nagyon asszociális. A könyv alapötlete onnan ered, hogy Funke már rég meg akarta írni azt a "minden olvasó által jól ismert érzést, amikor egy könyv szereplői életre kelnek bennünk, mert melyik szenvedélyes olvasó ne ismerné azt az érzést, amikor egy könyvszereplő valóságosabbnak hat és közelebb áll hozzánk, mint a valódi emberek a valódi életünkből? Hiszen kevés valódi ember engedi meg másoknak, hogy olyan mélyén a szívébe lássanak, mint amennyire egy elbeszélő a szereplők lelkébe lát."(corneliefunke.de)


Nik: Az egyszerre kicsit hátborzongató és közben abszolút beletrafáló mondat nemcsak egy teljesen őszinte érzést takar, hanem egyben - Funke regényeinek ismeretében - írói stílusát is meghatározza. Felnőtt fejjel olvastam úgy regényeit, hogy nem tudtam letenni, és erről beszéltem ismerőseimnek. Ha nem is rágtam le minden körmömet, izgulva az igazságtalanul számkivetett sárkányért, vagy a szétválasztásra szánt tesókért, de garantálhatom, hogy néha álmodtam velük. És a fiatalabb olvasók, akik aztán végképp sokkal közelebb vannak a fantázia világához, és még könnyebben bújnak szerepekbe, játszanak el fejben egész kis regényeket, számukra ez a fajta valóság versus/plus fantasztikum abszolút nyerő...



Forrás:

Cornelia Funke honlapja
perlentaucher.de
dieterwunderlich.de

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek