A tűzzel játszani

Alexandra Fischer-Hunold: A dilinyós tűzbarát

cimkék: #kritika #detektív

Hogyan kell egy szellem segítségével szellemek után kutatni? Főleg ha az illető szellem nem más, mint Sódervári Sherlock báró, aki bár jóbarátja a Kopejka testvéreknek, de mégis sokszor megnehezíti a nyomozásukat. Ha egy szellem létezésében hiszünk, szükségszerű, hogy higgyünk az összesben? Persze hihetünk, de azt nem árt tudni, hogy nem mindig a szellemek állnak a rejtélyes események hátterében...

Kopejka Maxi és Laura egy kastélymúzeumban laknak, amit tudós apukájuk alakított ki. Egy kastélyhoz nyilván szellem is tartozik, bár a gyerekek egészen véletlenül találkoznak össze Sódervári Sherlock báróval és kis szellemkutyájával, Lilivel. Persze sokban különbözik egy 17. században elhunyt arisztokrata szellemlelke két ma élő gyerekétől, de mégis barátságot kötnek, olyannyira, hogy már el sem tudnák képzelni az életüket egymás nélkül. Viccelődnek, ugratják egymást, de ugyanakkor felelősséget éreznek egymásért, segítenek, ha baj van. A lehető legoldottabb a viszony köztük, ami szellem és gyerek között lehetséges. Az, hogy adnak és kapnak egymástól, leginkább a nyelvi játékokban fejeződik ki: a báró igyekszik modern szavakat használni, és ha néha mellé is fog, a gyerekek mindig díjjazzák a próbálkozását, és ők is hasonlóképpen régies szavakkal igyekszenek megörvendeztetni a szellemet.

A sorozatnak ebben a kötetében apjuk munkája miatt egy bajor kastélyszállóba mennek nyaralni a gyerekek. Remélik, hogy itt találkozhatnak más szellemekkel is, Sódervári is szeretne végre egy szellemtárssal kapcsolatba lépni. Először úgy tűnik, hogy itt bizony semmi nyoma nincs földöntúli lényeknek, aztán valami mégis mocorogni kezd a felszín alatt... A gyerekeknek végülis teljesen másfajta rejtélyt kell földeríteniük, mint amit először gondoltak.

A gyerekkrimi nehéz műfaj. Igényli a talányt, de igényli a kibogozhatóság érzetét is, nehogy elmenjen az olvasó kedve. Igényli az izgalmat, de nem feszítheti túl a húrt, nem csaphat át rettegésbe, kellemes borzongás kell hogy maradjon. Fischer-Hunold mindent megtesz, hogy ezeken a kényes határokon egyensúlyozzon. A gyerekek vidámsága, játékossága megmenti a történetet a “túlsúlyosságtól”. Igaz, néha mintha már átesne a ló túloldalára: volt, hogy úgy éreztem, hogy egy-egy poénra vagy komikus jelenetre aránytalanul sok szót, időt fecsérel az írónő, kevesebb marad a rejtélyre, nyomozásra.

Nincs húsbavágó talány, nincs egetrengető megoldás, csak éppen két gyerek és egy szellem nyomozgat és megoldogat dolgokat. A gyerekeknek is kell a krimi, mert ugyanannyira szeretik a misztikumot, a titkokat, mint mi mindannyian. Néha szabad a tűzzel játszani, persze csak óvatosan.

Kapcsolódó cikkek