A varázslat csak tévedés

Kiss Ottó: Liliputi trónkövetelők, ill. Kárpáti Tibor, Cerkabella, 2012.

cimkék: #szülőknek #jó könyv #A hónap könyve

Kiss Ottó meséi felnőtt mesék. Annak viszont nagyon erősek – miközben olvasom őket, befelé nevetgélek. Ironikus kis szösszenetek, nem messze Csoda és Kósza vidékétől és nagyon közel Kiss Ottó korábbi könyvéhez, a Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délutánhoz. Mintha ezek a Béla bácsik és Sándor apák Hálló István szomszédai lennének.

A mese és a valóság határán billegünk, amikor Reménfi Géza bácsihoz bekopog a tündér hét babszemmel; amikor Béla bácsi a könyvtárban árvizet vizionál; amikor a liliputi vagy az autókirályról esik szó. És mindig átbillenünk a valóságba, sőt, rögvalóságba. Szűkös, szegényes terekbe, szűkös, szegényes vágyakba, amelyek a mesében sem teljesülnek. Illetve: hol a mesében, hol a valóságban teljesülnek, de többnyire a varázslat varázstalanítása által – mintha a varázslat a valóság félreértése lenne. A babszemek ugyan nem mosogatnak el Géza bácsi helyett, de épp ezért kénytelen elmosogatni.

A varázslat csak egy tévesen befogadott nyelvi konstrukció, ami a befogadásban változik át mesévé.

Ez a félrecsúszottság-érzés hozza létre az ironikus feszültséget a mi befogadásunkban – megbontja a varázsvilág hitelét, miközben leleplezi a rögvalóság akadozó működésképtelenségét is. De nem csak a varázslat veszítette el érvényességét. A “Haladás” nevű nagy varázslat is berozsdásodott útközben. Mint például az Autókirály és az Űrhajók a Holdról című egypercesekben. Az Űrhajókban az űrhajósok keményen dolgoznak, rengeteget tanultak, hogy kitágítsák univerzumunk határait és megtudjanak még többet a világról – de valójában e szép elveket tanítva, felhasználva egyszerű bányászokká váltak, értelmetlen munkájuk célját nem ismerik. A nagyobb összefüggések végképp szétfoszlanak, amikor kiderül: az űrlények rég ott vannak a Földön, már rég az űrlények rabszolgái lettek. Nincs mit megismerni, és senki nem is bízza meg őket ilyesmivel – nincs kinek és nincs ok, cél megismerni a világot. És akkor végülis minden mindegy. Mégsem direkt társadalom (netán kapitalizmus)kritika a szöveg, sokkal inkább egy világlátás parodikus rajza.

Éppen ezért jó párosítás Kiss Ottó mellé Kárpáti Tibor minimalizmusa. Egyrészt a szöveg is minimális eszközökkel dolgozik - épp csak egy-egy meglepő fordulat emeli el a hétköznapi realizmustól - de nyelvileg nem különülnek el a mesés részletek a fikció többi részétől. Kárpáti Tibor is ilyen láthatatlanul varrja össze a képtelent a reálissal a képeiben, legyen az parkbeli pad vagy tábla és óriási papagáj, robot vagy engedetlenkedő árnyék. Nagyorrú, elrajzolt alakjai, életrekelt tárgyai eleve groteszk és szomorkás világképet alkotnank - akárcsak a szövegek.

A valóság és fikció libikókáján néha a fikció marad felül: René bácsi rossz szemével papagájnak nézi a parkőrök autóját. Végül őmaga válik madárrá, és elrepül. A Fűre lépni tilos, ami mindenkire vonatkozik, rá már nem: és nem azért, mert megtöri a szabályt, hanem mert kilép abból a valóságból, ami tiltásaival és tábláival abszurdabb a mesénél is, ahol lehet repülni. Van lehetőség a választásra – halvány reménysugár a többi egyperces között.

Kapcsolódó cikkek