Abszurd történetek, örökzöld grafikusok

Régi képeskönyvek

cimkék: #Hanna blog #nosztalgia

Legnosztalgikusabb élményeim valamiért a külföldi képeskönyvekhez kötődnek – talán azért, mert annyira mások voltak, mind képileg - vonalas, giccsmentes grafikák -, mind szövegükben, például abszurd humorukban. Két vékonyka, tűzött kis füzetet veszek most elő, egy németet, egy amerikait.

Ott van például Munro Leaf Robert Francis Weatherbee című könyve. 1935-ben jelent meg először! Munro Leaf a Harvardon végzett angol bölcsészként, majd középiskolában tanított. Az írásról azt gondolta, hogy ha valaki megtalálta, amit érdemesnek tart elmondani, akkor a legfiatalabbakhoz kell szólnia, olyan nyelven, amit ők is megértenek.

Nekem a Móra 1987-es kétnyelvű kiadása volt meg, a címe magyarul Mégis jó iskolába járni. A címlapja kevésbé vonzó, mint az eredeti. A könyvben a legegyszerűbb, szinte gyerekrajzszerű képek vannak: pár vonal, és kész a fej, pár vonal, és felöltöztettük rendőrnek, tűzoltónak és miniszterelnöknek.

A kis Robert Francis Weatherbee (és simán megjegyeztem a nevét 25 évre! csak azt nem tudtam most, hogy hogyan is kell leírni) megszületik, és a szüleinek nagy tervei vannak vele. Nő, növöget, hat éves lesz, és ideje iskolába indulni: de Robert Francis Weatherbee nem akar iskolába menni. Hogy lesz így belőle Anglia miniszterelnöke? És hogy lesz foltos pónija, ha nem tudja leírni, hogy kér egyet? És hogyan fog hazatalálni, ha nem tudja elolvasni a táblákat? És otthon megvacsorázni? Így aztán a nagy Robert Francis Weatherbee beült az iskolapadba és megtanult olvasni, írni, számolni, és jó volt neki. A szöveg humora is a teljes egyszerűségben rejlik: a foltos póni és az angol miniszterelnökség közti végtelen távolságban, a nagy fülekben és a finom vacsorában, ami elfogyott. Természetesen teljesen didaktikus történetről van szó, de éppen a humoros részletek teszik szerethetővé. És a járjunk iskolába didaxisa mellett azért az is jelen van, hogy bárkiből lehet Anglia miniszterelnöke. Itt belenézhetünk az eredeti kiadásba!

Másik nagy kedvencem a Krokodilt kérek, Kornél bácsi! Fred Rodriantól és Manfred Bofingertől. A Móra Csiperke sorozatában jelent meg, amelyben például Erich Kästner Mama nincs otthon és Marék Veronika Vakáció 2500-ban című művei. Azért érdekes a három könyv egymás mellett, mert mindet olvastam, de a Marék Veronikát és a Rodriant körülbelül huszonötször, a Kästnert meg, noha a szövege ugyanolyan érdekes volt, egyszer – és ez mutatja, hogy mekkora szerepe van az illusztrációnak, még hat-hét éves korban is. (A Hiszékenyke csokit ültetet pedig kifejezetten utáltam – Döbrentei Kornél szövege annyira alázós volt.) A Manfred Bofinger rajzolta Krokodil ugyanaz a képeskönyv-típus, ami akkoriban magyarul legfeljebb Marék Veronikától volt látható (mondjuk a Laci és az oroszlán volt a másik nagy kedvencem): nagyon kevés szöveg, egyszerű, rövid, de teljesen abszurd történet. Kornél bácsi külföldre utazik, és megígéri, hogy hoz valamit unokaöccsének, aki egy krokodilt kér, egy kicsi krokodilt. Kornél bácsi vesz is egy kicsike krokodilt. A kicsike krokodil elpusztít napi több mázsa húst, megharapja a hotelben a szobafiút, meg úgy általában mindenkit, és hazafelé már akkora, hogy a hajó után kell kötni, mikor átkelnek a La Manche-on, de szinte átéri a csatornát. A kikötőben kis pórázon vezetik a dinónyi állatot. Amikor Dávid, az unokaöcs meglátja, csak annyit mond: mondtam, hogy egy kis krokodilt hozzál, majd átveszi a pórázt. A krokodil őt persze engedelmes pincsiként követi. Ennyi. Ugye semmi, de semmi értelme nincs? De rettentő vicces (Janikovszky Éva fordította). Persze itt is a rajzokat szerettem a legjobban: Manfred Bofinger karikaturista és képregényrajzoló is volt. Ez az abszurd, részleteket felnagyító humor, grafkus tehetség, egy-egy mozdulatot humorosan elkapó vizuális érzékenység jellemzi a mesekönyv-illusztrációt is. Újságoknak rajzolt, plakátokat készített – apja is plakátfestő volt. A plakátkészítés meghatározó volt számára, mert ezek is erősen vonalas és élénk színű rajzok, gyerekkora óta nyilvánvaló grafikus tehetségét ebben bontakoztatta ki.

Amikor elkezdett gyerekkönyveket illusztrálni, rögtön érdekelni kezdte, hogy a könyvek mellett az olvasókkal is megismerkedjen játékos-rajzos foglalkozások keretében. A külső formákból, a dolog absztrakciójából fantáziával, kreativitással kibontott rajz érdekelte, és arra akarta könyveivel és óráival is rávenni a gyerekeket (vagy inkább megőrizni bennük az iskola pusztítása ellenére), hogy ezeket a formákat lássák meg a dolgokban, és merjenek bármit megrajzolni, kifejezni legmélyebb gondolataikat a humor vizuális nyelvén.

(Folytatás következik)

Kapcsolódó cikkek