Adj király katonát!

Mese ovisoknak március 15-re

cimkék: #ünnep #olvasósarok

Ünnepelj velünk! című könyvünkből választottunk egy mesét, ahol a gyerekek kokárdát festenek, papaírcsáót hajtogatnak, kardot készítenek és szabadságharcosat játszanak. De a legfontosabb, hogy vissszaszerzik a saját óvónénijüket! Vadadi Adrienn igazán ért a gyerekek nyelvén, olvassátok el a könyv egyik meséjét!

Reggel a gyerekek újságpapírokkal érkeztek az óvodába. Peti apukája örült, mert így volt olvasnivalója a villamoson.
Az óvodában aztán mindent újságpapír borított! Az óvó néni a szőnyeg közepén térdelt, és a gyerekekkel egyik csákót a másik után hajtogatta. Aki akart, a rajzos asztalnál piros, fehér, zöld festékkel magyar zászlót is festhetett rá. Amikor a festék megszáradt, a csákók a fejekre kerültek. Peti felpattant egy székre, belekapaszkodott a támlájába, és azt rikkantotta:

– Mi vagyunk a huszárok! – csettintett a lovának, hogy nyargalja körbe vele a csoportszobát. De vágtázott utána Dani, Zétény, Levente, Roli, az összes magyar huszár!

Egyszer csak Levente így szólt:

– Csináljunk kardot is, hogyha a csatába érünk, legyen mivel harcolnunk! – azzal már csörtettek is a katonák lovaikkal az óvó nénihez.

Az óvó néni megmutatta, hogyan lehet a megmaradt újságpapírokat úgy feltekerni, a papírpálcák végét úgy behajlítani és ragasztócsíkkal megragasztani, hogy kard formájuk legyen. A fiúk sokat bajlódtak a kardkészítéssel. Mert Petinek nem sikerült a papírt szorosra tekerni, Daninak markolatát jól behajlítani, Leventének pedig megragasztani. Végül aztán, így vagy úgy, mégis minden huszár kezébe került kard.

– Most játsszunk szabadságharcosat! – ügetett az óvó néni elé Peti, amikor visszapattant a lova hátára.

Az óvó néni nemrég mesélt azokról az időkről, amikor az országunkat mások irányították. A magyaroknak egy másik király mondta meg, mit szabad, mit nem. Mesélt Petőfi Sándorról, aki verset írt arról, mit akarnak a magyarok. Mesélt a szabadságharcról is, amikor a távoli földeken katonáskodó magyar huszárok hazajöttek, hogy minden magyar férfival, apával és fiúval csatába induljanak, hogy országunkat felszabadítsák.

– Játsszunk! – mosolygott rá az óvó néni.
– Jó! – örült meg Peti –, majd Leventével mi leszünk a huszárok!
– Legyetek ti a huszárok – bólintott az óvó néni –, de akkor át kell mennetek a másik csoportba, távoli földekre huszárkodni!

Peti és Levente, nagy csatát remélve, fejükön csákóval, kezükben karddal átvonultak a középsőbe. A többi fiú folytatta a kardozást, a lányok pedig piros, fehér és zöld színű festékkel egy óriási, kör alakúra vágott papírra kokárdát nyomdáztak. A tenyerüket pirosra, fehérre, zöldre festették, és úgy nyomták rá a papírra, hogy a kokárdának olyan színei legyenek, mint a magyar zászlónak. Az óvó néni pedig kifordult az ajtón.

Kis idő múlva a kiscsoportos óvó néni jött be a csoportszobába.

A gyerekek felpillantottak. Nem értették, hová lett az ő óvó nénijük, és mit keres náluk a kiscsoportosoké. De aztán nem sokat törődtek vele, folytatták, amit abbahagytak. Csakhogy a kiscsoportos óvó néni mindenbe, de mindenbe beleszólt:

– Ne kardozzatok, mert megszúrjátok egymást! – mondta a fiúknak.
– Ne a tenyeretekkel fessetek, hanem ecsetekkel! – így a lányoknak.
– És egy kicsit halkabban – morgolódott –, mert meg lehet süketülni ebben zajban!

A gyerekek hiába mondták, hogy az ő óvó nénijük megengedte a kardozást, és nem lehet vele megszúrni egymást, mert papírból van.
Azt is hiába mondták, hogy ha ecsettel festenek, nem lesz olyan szép a kokárda, mintha a tenyerükkel nyomdáznák, és különben is most már nem lehet változtatni rajta, mert majdnem készen van. A szavuk mit sem ért! A kiscsoportos óvó néni a fiúktól elvette a kardokat, a lányok kezébe pedig ecsetet adott.
A gyerekek furcsállották a dolgot. Hát még azt hogy furcsállották, amikor a kiscsoportos óvó néni mindenkit a reggelizős asztalhoz ültetett, mert megérkezett a tízórai!

– De mi csak ebédkor szoktunk együtt enni! – méltatlankodott Lea.
– Igen! – tette hozzá Dorci. – Mert a mi óvó nénink akkor hív minket tízóraizni, amikor megéhezünk, addig hagy minket nyugodtan játszani!
– Én még nem is vagyok éhes! – nyafogott Maja is.

De a kiscsoportos óvó néni nem törődött vele, mit mondanak, már ette is a gyerekek elé a májkrémes kenyeret meg a paprikát. Nem érdekelte, hogy ki szereti, ki nem.

Az asztalnál ülve Dani odasúgta Zéténynek:

– Küldjük el a kiscsoportos óvó nénit, és szerezzük vissza a miénket!
– Jó! – súgta vissza Zétény. – Elég volt a parancsolgatásból, rabok tovább nem leszünk! – jutott eszébe a vers, amit tegnap olvastak együtt. Az összeesküvők az asztal alatt kezet fogtak.

A fiúk tervét hamar körbesugdosták egymás között a gyerekek. Tízórai után, amikor a kiscsoportos óvó néni a festékek körül tett-vett, Dani kilopózott a csoportszobából. Arra gondolt, hogy a kiscsoportba megy, biztos ott találja majd az ő óvó nénijüket, mert biztos ő vigyáz a kicsikre. De mielőtt odaért volna, útközben a középsősök ajtajában összetalálkozott az idegenben katonáskodó Petivel és Leventével. A két huszárnak gyorsan elmesélte, mi minden furcsaság, kibírhatatlanság és tűrhetetlenség történik mostanság a nagycsoportban, így hát ők is fogták magukat, és Danival tartottak.

Csakhogy hiába keresték, a kiscsoportban nem volt ott az ő óvó nénijük. Helyette a kicsik dadusa játszott a gyerekekkel. Mire újabb tervet ötölhettek volna ki, nyílt a nagycsoport ajtaja, és a kiscsoportos, morgolódós, parancsolgatós óvó néni – aki pedig máskor olyan nagyon kedves volt – hazatessékelte a folyosón tanácskozó fiúkat.

Ahogy becsukódott mögöttük a csoportszoba ajtaja, a kiscsoportosok óvó nénije újabb utasítást adott: mindenki üljön a szőnyeg szélére, mert most a fakockákból állatkertet fognak építeni. A gyerekek nem bírták tovább, hőbörögni kezdtek:

– De mi most nem építeni, hanem kardozni akarunk! – jelentette ki Dani.
– Mi pedig a tenyerünkkel nyomdázni! – mutatott a félbemaradt kokárdára Dorci.
– Hívd vissza a mi óvó néninket! – állt talpra Peti.
– Igen! – álltak Peti mellé a többiek is. – Kérjük vissza a mi óvó néninket! A mi óvó néninket akarjuk! – harsogták mindahányan.
– Úúúgy? – tette csípőre a kezét a kiscsoportos óvó néni. – Szóval én nem kellek nektek? – nézett rájuk összevont szemekkel, azzal előkapta a fiúktól elvett kardot, és hadonászni kezdett vele.

Peti értette a tréfát, több sem kellett, ő is kardot rántott, és hangos kiáltásokat hallatva vívni kezdett vele.

– Csitt-csatt! – suhintott a kardjával Peti.
– Védd magad! – vágta rá nevetve a kiscsoportos óvó néni.

De akkor már mellette volt csákóstul, kardostul a többi katona is!

A fiúk kardjaikkal vagdalkoztak, a lányok a kiscsoportos óvó néni lábába kapaszkodtak, kurjongattak, lökdösődtek, rikoltoztak! A kiscsoportos óvó néni pedig kardjával kalimpálva egyre csak hátrált kifelé. Az ajtóból még visszakacsintott, azután eltűnt a kiscsoport felé.
A gyerekek ujjongásban törtek ki:
-  Nyertünk! Győztünk! – ugráltak vidáman. – Éljen a szabadság!

Amikor jól kiörülték magukat, a szőnyegen pihegve Peti még hozzá tette:
– Jó kis szabadságharc volt ez!

Ahogy a saját óvó nénijük előkerült, a gyerekek mindent töviről hegyire elmeséltek neki. Azután közösen befejezték a tenyerekkel nyomdázott kokárdát, majd kiakasztották a nagycsoport ajtajára, és kimentek az udvarra. A gyerekek még mindig katonásdit akartak játszani. Így hát az óvó néni egymással szembe, két sorba állította őket, beállt Zétény és Zsófi közé, megfogta a kezüket, és azt kiáltotta:

– Adj, király, katonát!

A gyerekek örömükben majd kiugrottak a bőrükből! Jól ismerték ezt a játékot! Az óvó nénivel szemben állók már folytatták is hangosan harsogva:

– Nem adunk!
– Ha nem adsz, szakítunk! – jött a válasz.
– Szakíts, ha bírsz! – volt rá a felelet.

Akkor az óvó néniék csapata megtanácskozta, melyik huszárjukat küldjék a csatába. Zsófi huszár már szaladt is az ellenség felé, akik vele szemben, hosszú sorban, egymás kezét szorosan fogva néztek szembe vele. Zsófi huszár elszakította Maja és Roli között a sorláncot, kézen fogta Maját, és már vitte is, hogy a saját csapatába állítsa.

Most a másik hadsereg következett. És már kiáltották is:

– Adj, király, katonát!

A gyerekek egészen ebédig katonáskodtak még. Azután megebédeltek, és amikor ágyba bújva a mesének vége lett, még azt is kiharcolták, hogy az óvó néni mesélje el még egyszer az igazi magyar szabadságharc történetét.

Tetszett a mese? A könyvet megtalálod webboltunkban is!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek