Advent Frankfurtban

ahogy Gévai Csilla látta

cimkék: #Gévai Csilla #napló

Gévai Csilla még karácsony előtt járt Frankfurtban, hogy találkozzon az ott élő magyar gyerekekkel, beszélgessenek könyveiről, irodalomról, és hogy együtt rajzoljanak. Hogy milyen volt, amíg utazott, melyik gyerekkori emlék jutott eszébe, és hogy kikkel hol és hogyan találkozott a Majna partján fekvő városban, az kiderül Csilla elbeszéléséből.

Nem tudtam, hogy vannak Frankfurtban barátaim. Ők sem tudták, egészen addig a pillanatig, míg végre jól össze nem boronált minket a sors. Ja, igen, hogy kikkel is? Nem mondtam? Érzem, hogy értetlenek vagytok, így kezdem az elején. Megyek az utcán októberben a Pagony felé, mikor megcsörren a telefonom. Szendrey Anikó hívott, hogy meghívna Frankfurtba pár napra, mert szereti a könyveimet. Szerinte a kint élő gyerekek szívesen találkoznának velem, hogy aztán együtt rajzolhassunk és beszélgethessünk az élet kis és nagy dolgairól. Megtisztelő volt felkérés, de épp nagy munkában voltam, írtam a Lídia, 16-ot, teljesen bele voltam feledkezve Lídia életébe, így a sajátomat hajlamos voltam kicsit elhanyagolni. Novemberben aztán kezdett tisztulni a kép, megíródott és megrajzolódott Lídia is, így boldogan vettem tudomásul, hogy november végén még is lesz pár napom arra, hogy elutazhassak Frankfurtba, az ott élő magyar gyerekekhez.

Az út vonattal Frankfurtba kb. tíz és háromnegyed óra. Olyan vagyok, mint Doma, az Amíg utazunk című könyvemből: imádok vonatozni! Csak kinézek az ablakon, és elképzelem, hogy kint milyen hideg lehet, én viszont egy jó meleg kupéban ülök, így száguldok az ismeretlenbe, aztán egyszer csak ott termek, ahova készültem. Ha repcsivel mentem volna, akkor sokkal hamarabb odaérek, de utáltam volna a fel és leszállást, mert alapvetően: utalok repülni! Szóval vendéglátóim annyira aranyosak voltak így ismeretlenül is, hogy vonat- és nem repülőjegyet vettek nekem. Frankfurtról csak annyit tudtam, hogy van ott egy rettenetesen nagy könyvvásár, ahova a könyves szakemberek járnak kutakodni, áll a város közepén egy elképesztően szép templom, és van egy nagyon finom étel róla elnevezve: az a bizonyos frankfurti leves.

Ez a leves volt kisgyerekként a kedvencem. Apa és anya rettenetesen jól csinálta: virslivel, kelkáposztával, tejfölösen, kissé savanykásan. Meg voltam győződve róla, hogy a frankfurtiak csak ilyen levest esznek kis éttermekben, folyóparti hajókikötőkben, észak ködös kifőzdéiben. Apa is ezt a hangulatot erősítette, mikor mindig megpörgette az r betűt a Frankfurt szóban mikor az aznapi menüsort osztotta meg velünk a levesekhez érve. Frankfurtban aztán felvilágosítottak: ebben a városban nem létezik a mi frankfurti levesünk, ezt a levest a belevágott frankfurti virsli miatt nevezték így, a recept magyar találmány.

Hiába robogott olyan gyorsan a vonat Németország felé, volt időm visszagondolni apára, a levesére, a gyerekkori képzelgéseimre. Aztán a közeli jövőn is gondolkodtam, például azon, hogy most én hova is megyek, kiknél fogok lakni, milyen gyerekekkel és felnőttekkel fogok találkozni. Elárulok egy titkot: szorongok a szigorú, morcos emberek társaságában. Így csak reménykedni tudtam, hogy nem ilyen karakterű vendéglátókhoz visz az utam éppen. Aztán, mikor éjfélkor kiszálltam a vonatból, egy mosolygós ember várt, kezében a Nagyon Zöld Könyvemmel. Előre megbeszéltük ugyanis, hogy ez lesz az ismertetőjel. Ő volt Anikó férje, Szendrey Gábor. Onnantól kezdve aztán elindult a kedvesség-lavina, négy nap alatt megismertem a „frankfurti kedveseket”: Anikót, Gábort, gyermekeiket: Krisztiánt és Laurát, majd a másik családot: Hollstein Barbarát és Frankot (Frank egy igazi német úriember, egy frankfurti Frank!) s lányaikat, Dórát és Rékát. Vendéglátóim úgy bántak velem, mintha én lettem volna maga Erzsébet anyakirálynő, fejemen egy Gévai Csilla gumimaszkkal, amit csak azért húztam magamra, hogy megtarthassam inkognitómat.

Ezzel a titkos anyakirálynőként kezelt Gévai Csillával többször is találkozhattak a frankfurti magyar gyerekek. Voltam például a frankfurti  Európai Központi Bank iskolájában is. Ez egy olyan csoda iskola-féle, hisz azonnal biztosítják neked az anyanyelvi tanárt is, bárhonnan is jöttél az Európai Unión belül. Vendéglátóm is itt tanít magyar nyelvet és kultúrát az ide járó magyar anyanyelvű gyerekeknek. Képzeljetek el: ennek az iskolának véletlenül az igazgatója is magyar, így aztán, ha rosszalkodni támadt volna kedvem, akkor magyarul tudta volna mondani, hogy "rontom-bontom Csilluka, legyél szíves ne csúszkálj a folyosón!" Erre a szidásra persze nem került sor, volt viszont egy könyvtári előadá a könyveimből, majd egy közös rajzolás!

Másnap egy nagyon érdekes helyen tartottam két foglalkozást: a Frankfurt mellett található Bergen városában működő magyar óvodában és iskolában. Ezt az iskolát Hollstein Barbara tíz évvel ezelőtt alapította, olyan magyar gyerekek számára, akik Frankfurt vonzáskörzetében élnek. A sulinak köszönhetően aztán sok-sok magyar gyerek gyakorolhatja az anyanyelvét szombatonként. Eleinte csak pár gyerek járt az iskolába, de ahogy nőtt a Németországban dolgozó vagy letelepedni szándékozó magyar emberek száma, úgy emelkedett a hétvégi iskola létszáma is. Aztán később Barbara és segítői alapítottak egy magyar óvodát is az iskola mellé. Ebben az oviban kezdtem a napot szombaton: játszottunk egy nagyot az ovisokkal, akikkel öröm volt együtt lenni, a legnagyobb sikere az „elment a szobrász” nevű játéknak volt. Majd átmentem az iskolába. A magyar iskolások azzal leptek meg, hogy előre feldolgozták a Nagyon Zöld Könyvem fejezeteit, a kisebbek pedig a Holdfényszüret című könyvem meséit olvasták el, illusztrációkat készítettek hozzá, előzőleg beszélgettek róla. Mondtam már, hogy hajlamos vagyok a nyíltszíni meghatódásra?

Mostanában megadatott, hogy több külföldön élő magyar közösséget láthattam testközelből. Egy korábbi utazásom kapcsán írtam már arról, hogy a nővérem Miami mellett él a családjával, így ez a „távolba szakadt hazánkfia” téma nagyon is érzékenyen érint. Frankfurtban is hasonló a helyzet, mint Miamiban: itt is élnek olyan magyarok, akik hatalmas energiákat fektetnek abba, hogy anyanyelvüket megőrizzék: sokszor a már kint született gyermekeiket is tökéletesen megtanítják magyarul, pedig ez azért lássuk be, nagyon nehéz feladat! Kulturális antropológus énem érti a másik oldal érvelését is: törekedjünk gyermekeink minél sikeresebb integrálódására az adott országban, nem kell feltétlen megtanítani nekik a mi anyanyelvünket, hisz azt úgyis csak kevesen beszélik. Az én véleményem: ahány nyelv, annyi ember. Anikó és Barbara is mesélte, hogy karácsony előtt mindig talicskányi könyvvel távoznak a Pagonyból, hisz kint a magyar nyelvű könyveknek mindig egy picivel nagyobb az ázsiója, már csak a beszerzési nehézségek miatt is. Én persze mindig elérzékenyülök, amikor akkora akaraterővel és kitartással szembesülök, mint amekkorával vendéglátóim rendelkeznek. Az ő céljuk a magyar nyelv és kultúra megőrzése és kinti kivirágoztatása! S elhihetitek, itt mindenki igazi szenvedéllyel végzi a munkáját. A magyar meseírók és zenészek meghívása és fejedelmien tartása pedig a magyar közösség saját zsebéből megy, de szerintük ez a befektetés igenis megéri, mert hisznek nyelvünk varázserejében.

És én ezért olyan hálás vagyok nekik! Annyira, de annyira!

Kapcsolódó cikkek