Alex Cousseau - Charles Dutertre: A király, akinek nem volt semmije

cimkék: #jó könyv #Eszter blog

Már megint egy szerzőpáros, akik fittyet hánynak a konvenciókra. És milyen jól teszik! Adva van egy inverz világ, ahol a királynak semmi, a népnek pedig minden jár. Hamarosan a király mellé szegődik egy macska. A cseppet sem szokványos mesei fordulatok nyomán kerül csizma a macska lábára, érme a csizmába, és egy beszélő hal a macska gyomrába. Finom humorral átszőtt, kedvesen abszurd mese, ahol a történet végi tanulság nem kiabál, inkább csak halkan suttogja a fülünkbe: a világ legértékesebb kincse a barátság.

Kezdünk lassan hozzászokni, hogy a tradicionális mesék nyomdokain egyre-másra bomlanak ki azok a modern történetek, melyek látszólag ugyan tartják a megszokott kereteket, követik is néhol a bevett mesereceptúrákat, mégis képesek megújulni, fordítani egyet, vagy inkább többet is a hagyományon. Alex Cousseau nincstelen királya nem egyedüli ebben a feje tetejére állított, modern miliőben. Elég csak Ursula Jones királykisasszonyára gondolni, akinek nem volt birodalma.

Királyunk naphosszat Faramuci Ország kellős közepén üldögél és vár. Hogy mire vár? Elmondása szerint semmire. A király, akinek nincs semmije csak úgy van, tobzódik ebben a nagy semmiben. Mindaddig, míg mellé nem sodródik egy macska. Így együtt üldögélnek tovább. A macska megjelenése fordulópont, de nem a klasszikus értelemben.

A mesei hármasság mentén találkozik a páros először egy pökhendi lovaggal, aztán egy érdes hangú asszonysággal, végül egy mogorva kutyával. Valódi megütközések, megmérettetések azonban nincsenek a felek között. A macska csupán jelenvalósága okán válik ütközőponttá mindhárom esetben. Először elég csak a látványa, hogy megbokrosodjon tőle egy ló, és hátrahagyja a sérült, bosszús lovagot, aki egy kis perpatvar után kificamodott bokával, csizma nélkül távozik. A csizmát, amiben egy arany is lapul, a macska húzza a lábára. Olvasónk rögtön a csizmás kandúrra asszociál. Úgy gondolja, a csizma, vagyis a csizmás macska fogja elhozni a király életébe a gazdagságot. Vagy talán mégsem?

A második konfliktus akkor alakul ki, amikor a macska megszagolja azt a halat, ami előzőleg egy asszony kosarából pottyant ki. Az asszony tolvajt kiált, és ahogy elébb a lovag, ő is a királyt hibáztatja, amiért nem vigyáz a macskájára. A király másodszorra is visszautasítja, hogy a macska az övé lenne. Az asszony továbbáll, a hal marad, és rövid úton kiköt a macska gyomrában, ahol meg is szólal. Ááá egy beszélő hal! - kiált fel az olvasó, és rögtön kívánságteljesítést sejt, de megint csak hiába.

Harmadjára egy kutya jelenik meg, azzal a szándékkal hogy felfalja a macskát, aki látszólag senkié, tehát szabad préda. A király, hogy mentse a macska életét, felfedi az érme és a hal lelőhelyét, ezzel bizonyítja, hogy a macska az övé. Miután a kutya kitúrja a királyt és a macskát a járdáról, hőseink nyakukba veszik az országot. A kényszerű vándorút elején hangzik el a könyv talán legszebb mondata: Hogyan is lehetne bárki valakié? - így biztosítja a király a macskát arról, hogy nem tartja a tulajdonának.

Vannak mesei előképeink, de az ismert elemek nem a megszokott módon jutattják el a hősöket a végkifejletig. Van egy kiinduló helyzet, a király nincstelensége, de nincs küldetés. A király szegénysége ugyanis nem valódi probléma, ő cseppet sem bánja, hogy nem dúsgazdag. Ezért kár is útra kelnie, hisz nem akar megváltoztatni semmit. Így viszont nincsenek direkt próbatételek sem. A “hősök” valójában nem tesznek semmit, csak sodródnak a komikus módon kialakult helyzetekkel. Ennek ellenére mégis van mesei hármasság, három kvázi próbatétel, és három tárgy, amik nem bírnak varázserővel. Ugyan nem a szokványos módon, de azért csak betöltik a történet végén a funkciójukat, elvezetik a királyt a fordulathoz. A királynak látszólag még mindig nincs semmije, de rájön, hogy “a világ legértékesebb kincse mégiscsak az övé. Hiszen szerzett magának egy barátot.”

A szokatlan történetvezetés ellenére nem sikkad el a tanulság. Ugyanakkor az sem árt, ha a mesehallgatóba már beivódtak a klasszikus elődök is, és tud reflektálni a nem szokványos cselekményvezetésre. Van viszonyítási alapja, érti a különbözőségből fakadó humoros szituációkat, képes sodródni a látszólagos következetlenségekkel és értékeli, ha kimozdítják a hagyományos olvasói, mesehallgatói elvárásaiból. Cousseau egy interjúban említette, hogy az olyan kategóriák, mint a felnőtt-, vagy a gyermekirodalom, neki nem jelentenek semmit sem. Számára mindkettő irodalom, és felnőtthöz, gyerekhez egyaránt szeretne szólni. Kényelmesebb ugyan beskatulyázni a dolgokat - vallja Cousseau -, többségünk azonban nem illeszkedik ezekbe a skatulyákba, én pedig szeretem a rendetlenséget.

Erre a látszólagos rendetlenségre rímelnek Charles Dutertre Madhubani festményekre emlékeztető képei. Modern és tradícionális elegyedik az egész oldalas illusztrációkon. Dutertre a hagyományos ázsiai művészet elemeit ötvözi a modern nagyváros látványvilágával. A tradicionális kínai festészet - öt elemet szimbolizáló - színeit (a kéket, a zöldet, a pirosat, a sárgát, és a feketét) használja, a kép alkotóelemeit pedig az indiai Madhubani festészetre jellemző zsúfoltságban, hegyén-hátán rendezi el. A jelentéshordozó elemeket Madhubani-szerű indákkal, kacsokkal, növényi és állati motívumokkal, fiktív lényekkel (megjelenik a kínai sárkány is) kapcsolja össze. Az üres helyek kitöltésére a Madhubani festészetben alkalmazott geometriai formák helyébe az autók kipufogóiból felröppenő füstpamacsok lépnek. Charles Dutertre-re érdemes figyelni! Egészen kivételes tehetség, aki mindig képes a megújulásra. Ritkán látni ilyen széles spektrummal, ennyire eltérő és sokféle stílusban alkotó művészt, akinél a diszparitás mindig teljes jogon, és érvénnyel van jelen.

Finy Petra a rá jellemző érzékeny humorral és nyelvi leleményességgel nyúlt a történethez, a végeredmény pedig egy tiszta, igényes nyelvezetű, gördülékeny szöveg lett.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek