Amikor győz az átirat

Horváth Viktor: Diótörő

cimkék: #jó könyv #Eszter blog

A feldolgozásokkal rendszerint hadilábon állok. Ritkán érzem úgy, hogy lenne létjogosultságuk. Elavult történet nincs, legfeljebb a kor, a karakterek tűnhetnek idegennek. Dehát ezért is vannak a történetek, hogy közelebb hozzanak az olvasóhoz egy másik, talán épp egy letűnt világot. A nyelv változik ugyan, de vagy már akkora a távolság, hogy épp az eredeti, vagy valamelyik régebbi szövegváltozat kibogarászásában, a mostanival való összevetésben rejlik a dolog kuriózuma, vagy még van annyira modern a szöveg, hogy ne vessen fel alapvető értelmezési problémákat. Ebben az esetben viszont nem látom értelmét az átiratnak. Hoffmann Diótörője például minden gond nélkül olvasható, és még nem is annyira életidegen. Ennek ellenére, igazi rajongója mégiscsak Horváth Viktor átiratának lettem.

A verses formából adódóan is jobban csúszhat Horváth Viktor meghúzott, kigyomlált, pörgősebb átirata - gondolok itt főként a már netes szövegkultúrán szocializálódott tinikre. Az átdolgozás viszont oly mesterien sikerült, hogy a rövidítésnek nem esett áldozatul az eredeti történet. Egy pillanatra sem volt olyan érzésem, hogy zanzával lenne dolgom. A karakterek csonkítatlanul élnek tovább, nem sínylették meg az átiratok modernizációs törekvéseit sem. Nincsenek újkori szerepekbe erőltetett karakterek, még mindig Diótörő a hős, Marika pedig a támogató nőalak. Egyedül Pirlipát hercegnőt írta ki Horváth a meséből, de ez talán nem is akkora veszteség, eggyel kevesebb a hoffmanni vargabetűk, kitérők, és alteregók közül.

Még a kiszólások is tovább működnek, ha lehet még erősebb funkcióval, hiszen a Tim Burtonös, horrorisztikus, sötét humorral vegyített, gótikus meseszövés időről-időre valóban megkívánja az eltávolodást. A tónus még egy árnyalattal sötétedett Hoffmann óta. Nincs mese, be kell lássuk, a rémálmok, a fantázia világa ugyancsak valóságosak tudnak lenni, és ezen egyik felnőtt bagatelizáló megnyilvánulása sem segít. A kiszólásokon túl Horváth Viktor remek humora és nyelvérzéke segíti át a horrorisztikusabb jeleneteken a gyengébb idegzetű olvasókat is. A félelem egyik legjobb ellenszere a nevetés.

Vincze Luca Fanni rajzai még inkább rájátszanak a gótikus hangulatra. Fekete-fehér, pirosfoltos, helyenként konkrétan vérpöttyös képei, a rusnya, túlrajzolt, szélsőségesen elvadított karakterek remekül illeszkednek a Burtonös hagyományba. Ami Hoffmannál csábító, az Vincze Luca Fanni keze nyomán megmutatja émelyítő, visszataszító oldalát. Képei üdítően hatnak, egy már agyonrágott, agyoncukrozott meseklasszikusra.

Kapcsolódó cikkek