Apró történetek, beszédes képek

Új képeskönyvek szemléje

cimkék: #szemle #jó könyv #hogyan válasszak?

Lassan ellopakodnak az őszi könyvújdonságok a polcokra. Ez még csak a kezdet, de már ez is felvillanyzóan sokszínű. Realista kézi grafikától absztrakt-puha japán fababákon át festett, kedves-groteszk gyerekekig találunk mindenfélét, az ízlésünknek megfelelőt, vagy éppen valami egészen újat, amivel gazdagíthatjuk gyerekkönyveink sorát, meglephetjük a gyerekeinket. Mi is kiválogattuk a kedvenceinket: minden kiadó kínál idén igazán szép darabokat a legkisebbeknek és az ovisoknak is. Egyre több szép lapozót és klasszikus, egy mesés képeskönyvet találhatunk a boltokban. Lesz még persze sok-sok szépség - mindről olvashatsz majd nálunk, a Pagonyon.

Pauli Lorenz - Kathrin Schaerer: Hű, de bátor!, Scolar

"Hű, de óriás" méret, és milyen kompakt tartalom. Pici mese, fontos témával. Ki mennyire bátor? Játékosan ugyan, de ezen verseng a béka, a veréb, a csiga és az egér. A történet tanulságos, vicces: a szereplők pikkpakk oldják meg a számukra nehéznek tűnő feladatokat, amelyek persze a többi versengőnek kis semmiségnek tűnnek. A rajzok elevenek, élénkek, a parányi szereplők óriásinak tűnnek a hatalmas lapokon. Engem és a Krumplikat - így hívom a gyerekeimet, már bocsánat - egyértelműen a csiga bátorságpróbája nyűgözött le leginkább. Egy egészen aprólékos képsorozaton mozdulatról mozdulatra mutatja meg az illusztrátor, mennyire lenyűgöző és összetett a mozgása egy számunkra szinte láthatatlan világ büszke kis katonájának. A csiga elhagyja a házát, majd visszabújik ugyanoda.
A kettő- és az ötévest és engem sem a furfangos, játékos történet, sokkal inkább az oldalról oldalra szemet gyönyörködtető poszterszerű rajzok hozták lázba. Nem tudom pontosan megmondani, kinek ajánlanám. A totyogóktól a nagy óvodásokig bárkit levehet a lábáról, aki vonzódik a különlegességekhez. (Sugi)

Annelore Parot: Jumi; Kimonók, Móra

A mangák, az animék, a tamagocsik világa keveredik a francia illusztrátornő könyveiben, melyekben a tradicionális japán kokeshi babák a főszereplők. A babák, akik a képeskönyvek lapjain olyan életet élnek, mint Horváth Mónika Mankái. Nekik is vannak barátaik, akikkel együtt mutatják meg az olvasónak, hogyan töltik mindennapjaikat a japánok.

A kokesi babák Japán északi részéről származnak, az első darabokat feltehetően az Edo kor (1600-1868) közepén kezdték el készíteni, és szuvenírként árulták a turistáknak. A babák általában cseresznyefából készültek, végtag nélküliek és jellegzetesen nagyfejűek. Az arc jelzésértékű, néhány ecsetvonás jut csak a szemeknek, szájaknak. A tradicionális kokesi babák mellett a második világháború alatt megjelentek az úgynevezett kreatív kokesik is, melyeket inkább városokban készítenek.

Ilyen kreatív kokesik Annelore Parot Jumi és Kimonók című képeskönyveinek szereplői is, akiket a japán animékban megszokott módon kedves, nagyfejű állatkák kísérnek. Mindkét kötet egy-egy mini kulturális körutazás Japánban. Mialatt Jumi és barátai megmutatják a tradicionális viseleteket, kiegészítőket, ételeket, körbevezetnek egy osztálytermen, egy lakóházon, és megmutatják, hogyan fest egy fürdő belülről, vagy éppen milyen Tokiói egyik utcája, megtanulhatunk néhány alapvető japán szót is, és böngészhetjük az írásjeleket. Jumiékkal csupa élvezet ez a körút. Kukucskálós, hajtogatós lapokon és játékos feladványokon keresztül tanulunk meg japánul köszönni, hogy másnap Konnicsivát mondhassunk az oviban. Az origami papírok gyönyörű és végtelenül sokféle mintáihoz hasonlatosak a falak, a kimonók, a kiegészítők, a lakástextilek, minden, amin csak minta lehet. Olyan jól esik a szemnek, hogy az ember önkéntelen végigsimít a lapokon, hátha az ujjaknak is rejtenek valamit ezek a gyönyörű oldalak. Mintha textilből lenne itt minden. Van, ami valóban az: a borító rátétei, és a szép, piros kokeshi címkék a fedlapon.

Távoli, varázsos, gyönyörű világ ez, szinte kedvem támad most rögtön felpattanni egy Tokióba induló repülőre. Hát hol fogok én itthon olyan csodás Koi no Bori-kat szerezni, mint amilyenek a könyvben vannak, és amiket ti is megfújhattok, megmozgathattok, hogy repüljenek a szélben? Arról nem is beszélve, hogyha mégis sikerülne vennem, idehaza biztos hogy nem tudna versenyt úszni a szélben szálló cseresznyevirágokkal... (Papp Eszti)

Julia Donaldson - Axel Scheffler: Malacbújócska; Nyuszi álmos, Pagony

Míg a Kimonókat és a Jumit inkább 5 éves kor fölött ajánlanám, annyira szépséges, simogatnivaló lapozgató könyv (királylányok mellett néha jó ilyet is látni, a szöveg pedig ebben a képeskönyvebn másodlagos), addig a két kis Donaldson lapozóval már egy kétévest is tökéletesen elszórakoztatunk, és ráadásul remek verseket-mondókákat skandálva. Scheffler rajzaiban rengeteg finom íz van: az az angol polgári milliő, ami engem az első Tesz-vesz könyvem óta fogva tart, a csíkos díványkárpittól a valódi tálalószekrényen át a piknikkosárig (ez tényleg létezik? vagy csak a mesében?). Az apró poénok, mint a szekrényben muzsikáló egérbanda. A figurák groteszk-esetlen bája: mintha minden állat kicsit kamaszodna, megnyerő és félszeg, nem tud mit kezdeni a kezével. Hogy a tyúk a piknikkosárban van, a teknős meg biciklizik? Mi sem természetesebb!

Mindkét történet egy-egy bevált motívumra épül: a Malacbújocskában az ismétlődő szerkezet viszi a verset előre a bújócska során: Malac keresi Tyúkot, de mindig mást talál meg a kinyitható ablakok mögött. Végül ott van a kosárban Tyúk, de őt már az olvasó találja meg - mert minden könyvet ők fejeznek be a Tölgyerdő sorozatban. A Nyuszi álmos a hangutánzók visszatérésére épül: a Nyuszit mindig felébreszti valami zaj, ami meg is jelenik a versben, hogy végül nem máshol, hanem a saját ágyában aludjon el.

Amitől a Tölgyerdő-sorozat több lesz, mint egy sima ablakos-nyitogatós babakönyv: a felolvasó felnőttnek nem kell csikorgó kínrímeken és pontatlan ritmusokon átverekednie magát. Igen, a legtöbb verses mesének még ez sem sikerül. Donaldson versei Papp Gábor Zsigmond fordításában nem csak ülnek, de pontosan felépített és lazán-bájosan megírt kis sztorik. Nálunk egyesek már fejből fújják. (Győri Hanna)

Miklya Luzsányi Mónika - Szalma Edit: Zoknimanó és a sulicsoda, Egmont

Amikor megjelent karácsonyra a Zoknimanó első kötete, majd a Nini néni antológia, akkor azt gondoltam, hogy ha még az Egmont is kortárs magyar írót és illusztrátort foglalkoztat, hogy ha a diznis-pixaros vonal mellett gondol erre a kevésbé jövedelmező iparágra fordítani, akkor nincs baj.

Kezdem megint a képpel, hiszen ezek képeskönyvek: Szalma Edit festményei úgy tudnak mély színűek lenni, hogy nem sötétek, a figurái úgy tudnak nagyszemű, mosolygós gyerekek lenni, hogy nem giccsesek. Eleve jóérzés olyan könyvet lapozgatni, ami teljes egészében meg van festve: a színezésnek vastagsága, textúrája van, amit szinte tapintani szeretnénk olvasás közben. Minden oldalpár egy nagy festmény, egy kompozíció. És ezek a kompozíciók is nagyon ki vannak találva van nekik középpontjuk, amit a színek, az ecset ívei kiemelnek, felénk nyújtanak. Nagyszerű beállítások és ötletek: a fiókban szétvetett lábbal és nagy pocakkal hortyogó zoknimanó rögtön az elején, a babaarcú tanítónéni és a síró sárkány kontrasztja (színben, elhelyezésben) és humora. A nyár és az ősz, az ovis  és az igazi iskolás közti fontos váltás finom képi érzékeltetése a színekkel és a tükrözéssel - és még sorolhatnánk. Egyetlen problémám a tipográfia, ami nekem sok: sem a betűtípus, sem a színes, váltakozó méretű, dülöngélő betűk nem a kedvenceim, de szerencsére legalább könnyen olvasható a szöveg (a tipográfia nem az illusztrátor munkája).

Maga a mese ugyanis kezdő olvasóknak, elsősöknek akár önállóan is olvasható. De elsősorban ovisoknak olvashatjuk afféle iskolaelőkészítőként. Mint minden ilyen könyvben, egy ideális intézménybe illeszkedünk be: Soma nagyon szeretne iskolába menni, ahol a tanító néni nem csak gyönyörű, de a reformpedagógia híve, és nem frontális agymosás keretében szegezi a még majdnem ovisokat a padhoz. A könyv az olvasást a világ megértéseként, titkos tudásként aposztrofálja, és ebbe csakis az iskolában avatódhatunk be. Ráadásul vannak szép lányok/fiúk (az írónőnek teljesen igaza van: az iskolában megtanulunk olvasni, hogy minden más tudást önállóan megszerezzünk és csajozunk/pasizunk). Zoknimanó, ez az ösztön én is elmehet végül Somával, ha jó lesz: a mesében kettévált hős így fogadja be (nélküle nem megy) és regulázza meg énje zabolátlanabb felét. Mindezt kedves, gördülékeny, okos mesében olvashatjuk, ahol a valóság és a képzelet éppen úgy keveredik, ahogy a célcsoport fejében, és ahogy az illusztrációkon is. (Győri Hanna)

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek