Az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak

Kolozsi Angéla és Pap Kata pályaműve az Aranyvackorra

cimkék: #Aranyvackor #olvasósarok

Az idei Aranyvackor első három helyezettje mellett természetesen most is adtunk kiadói különdíjakat. A Pagonyban nehezen döntöttünk aközött az öt-hat mese között, amelyek mindannyiunknak nagyon tetszettek.Végül Kolozsi Angéla bábdramaturg, írónő meséjét választottuk, mert annyira megszerettük ezt a borostás angyalt, akit Körmöczi Györgynek hívtak.

Emília egy üres kórteremben feküdt és a plafont nézte volna, ha az nem forog tovább. De továbbforgott.

Emília tehát lehunyta a szemét és megpróbált mélyeket lélegezni, mert a doktor néni ezt javasolta neki hányinger ellen, és anya is ezt tanácsolta még utoljára, mielőtt szomorúan kilépett a kórterem ajtaján, amikor a nővérke szólt neki, hogy vége a látogatási idônek. Majd holnap reggel jön – ígérte. Mosolyogni próbált és integetett.

Anya holnap reggel jön – miközben az iskolában kezdetét veszi a rajzverseny döntője: a döntô, amit Emília annyira várt, a döntő, amire Emília nem mehet el! Ez a tudat a kislány számára rosszabb volt a fejfájásnál, rosszabb a hányingernél, még annál is rosszabb, hogy anya nem lehet most vele! Emíliának fontos volt ez a verseny: az elmúlt hetek során rengeteget dolgozott: rajzolt, rajzolt, rajzolt és rajzolt!

Az első fordulóra görkorcsolyázó vasorrút, rózsaszín térdvédőkkel.

A második fordulóra rokonszenves szemüveges sárkányt, hosszú kötött sálban.

A nyolcadik fordulóra negédes tündért magasan hordott, pisze orrocskával.

A sokadik fordulóra királylányt farmernadrágban. (A királylány különben meglehetősen hasonlított Emíliára.)

Emília valamennyi fordulón, valamennyi rajzával sikert aratott. A legnagyobbat épp a legutóbbival: ezen a képen egy egészen furcsa alak… Különben mit számít ez már, ha a döntő előtti este az ember lánya kórházi ágyból, lüktető fejjel, kavargó gyomorral, a hanyatt fekve sírástól bedugult orral, elázott füllel lesi a plafon repedéseinek táncát, miközben egy lekapcsolhatatlan

neoncső vibrál a feje fölött? Emília olyan elkeseredett volt, mint még soha, ezen kívül nagyon, nagyon dühös - bár maga sem tudta volna megmondani, kire…

Épp erre próbált rájönni, (tudniillik: hogy kire dühös?), amikor váratlanul berobbant a kórterembe egy meglehetôsen elhanyagolt külsejű, borostás, enyhén másnapos alak: könyökfoltos, szürke kabátjából úgy áradt a cigarettaszag, hogy azt még igen erôs mentolos cukorkájának illata sem volt képes elfedni.

– Dühös vagy, mi? Képzelem! És akkor mit szóljak én? – támadt rögtön Emíliára – Bemész a tornaterembe engedély nélkül? Fejen állsz a bordásfalon, tanári felügyelet nélkül? Van fogalmad arról, milyen veszélyes dolgot műveltél? És arról van tudomásod, hogy én voltam az, akit megbüntettek a te meggondolatlanságod miatt?! Ma mindent elrontottál! Mindent tönkretettél! És tudom jól, mennyire pocsékul érzed most magad, ahogy azzal is tisztában vagyok, milyen fontos neked a holnapi nap, de – már ne is haragudj, hogy ezt mondom! –, megérdemled, a fejfájást, a hányingert, a könnyeket, továbbá azt is, hogy nem lehetsz ott a döntőn!

„Miért bántasz? Ha ilyen pontosan tudsz mindent, nem kellene inkább kedvesnek lenned velem kiabálás helyett?!” – ezt szerette volna kérdezni Emília, ha össze tudta volna szedni a gondolatait. De nem tudta összeszedni őket – ehelyett újra elsírta magát.

Pontosabban fogalmazva: ha eddig csak némán csordogáltak a könnyei, akkor most rázni kezdte a hangtalan zokogás.

A szürkekabátos abbahagyta a kiabálást. Egy ideig az ágy lábánál toporgott, Emília lázlapját pöckölgette.

– No persze! – dohogott némi rémülettel a hangjában – Utólag sírni könnyű! Gondolkodni, mielőtt… – itt picit megköszörülte a torkát – … szabályt sértünk, ostobaságot csinálunk: az a nehéz!

Emília csukott szemmel, továbbra is egyetlen hang nélkül sírt. A szürkekabátos egyre közelebb és közelebb somfordált a kislányhoz, végül leült az ágya szélére és tétován megsimogatta vörös haját.

- Na…! Most már úgyis mindegy! – kezdte. Aztán, (miközben szürke kabátja zsebéből előhalászott egy kétes tisztaságú, gyűrött és bagószagú zsebkendőt), úgy folytatta, mint aki meghallotta Emília össze nem szedett, ki nem mondott gondolatait.

– Nem akartalak bántani, épp ellenkezőleg! Hát hiszen ezért is küldtek ide… Hogy megvigasztaljalak, tudniillik… Hogy vigaszt nyújtsak, igen! … Na, vigasztalódj már!

De Emília vigasztalhatatlan volt. Az alak pánikba esett.

– Figyelj… Most már tényleg hagyd ezt abba, jó? – mondta lassan, hangjában egyre növekvô feszültséggel

– Elég legyen, nem hallod?

Emília természetesen hallotta, annál is inkább, mert a szürkekabátos ez utóbbi mondatot már kiabálta.

Kiabálta továbbá azt is, hogy: – Értsd meg végre, hogy én nem akartam kiabálni veled!

Azazhogy… – vett vissza ismét a hangerőből – Akartam, mert nagyon dühös voltam rád… De most már egyáltalán nem haragszom! Miért nem lehet ezt megérteni?

Emília ijedten hüppögött.

- Nézd! – folytatta idegesen a szürkekabátos, akinek végre sikerült Emília kezébe erőltetnie a gyűrött, büdös zsebkendőt – Én abbahagytam a kiabálást, meg a haragvósdit… most már te is fejezd be ezt a … bánatoskodást! – Emília kifújta az orrát és minden erejével igyekezett összeszedni magát.

– A hüppögést is fejezd be, és akkor bemutatkozom!

Emília, amilyen gyorsan csak lehetett, befejezte. A szürkekabátos bemutatkozott.

– A nevem Körmöczi György! – mondta.

– Vicces név! – állapította meg Emília bánatosan. A Körmöczi nevűnek erről más lehetett a véleménye: csípőre tette a kezét és vett egy nagy levegőt… de nem volt ideje mondani semmit, mert a kislány megelőzte: – Engem Emíliának hívnak!

– Tudom! – mondta az alak vérig sértve. És, mert továbbra is dühöngeni akart, gyorsan talált magának egy újabb okot, hogy ezt megtehesse:

– Különben apád és anyád nem mondták még neked, hogy ne állj szóba idegennel? – támadt a kislányra.

– Hogy jön ez ide? – nézett rémülten Emília a látogatóra. Elég nehezen tudta követni Körmöczi gondolatainak zaklatott irányváltásait.

– Idegennel szóba állni, kétely és kérdés nélkül azonnal bemutatkozni neki: látod, ez pontosan, pontosan olyan felelőtlen és veszélyes dolog, mint engedély és tanári felügyelet nélkül bemenni az üres tornaterembe és fejen állni a bordásfalon, amikor pedig egyszer és mindenkorra…

– De hát te nem vagy idegen! – mondta Emília.

A furcsanevű nem hallotta meg rögtön, annyira vitte a lendület.

– Egyszer és mindenkorra tudomásul kéne venni: a szabályok nem azért vannak, hogy a gyerekek életét megkeserítsék! A szabályok azért vannak, hogy a szülők nyugodtan tudjanak… Mit mondtál?

– Azt, hogy te nem vagy idegen! Láttalak már téged, többször is! Ott voltál az összes születésnapomon, amire csak vissza tudok emlékezni. És sokra emlékszem! Sosem hoztál ajándékot, soha nem mondtál nekem, „Isten éltessen!”-t, nem húztad meg a fülem, nem is szóltál hozzám, viszont beleettél

a születésnapi tortámba, amikor azt hitted, hogy nem nézek oda!

– Erre, ha nem muszáj, ne emlékezz ilyen élénken, jó? – fogta hirtelen suttogóra a látogató – Tudod, a feletteseim elég háklisak az ilyesmire. Mondhatni… – Körmöczi megint megköszörülte a torkát – Szabályellenes beleenni a védencek tortáiba, ételeibe úgy általában. Szigorúan véve megjelennem sem lenne szabad! Újabb pontlevonást kaphatok, ha ezek a dolgok kitudódnak! Holott – emelte fel ismét a hangját – ma már száz pontot levontak tôlem miattad! Tudod te, mit jelent ez? – Emília nem tudta.

– Azt, hogy újabb száz évig nem fogja ismerni senki emberfia a nevemet! – Körmöczi felpattant Emília ágyának szélérôl.

– Egyetlen templomban sem lesz rólam festmény, egyetlen parkban sem lesz rólam szobor, és, ami a legrosszabb: soha egyetlen ember sem tud majd engem hívni, ha bajba kerül! – Körmöczi róni kezdte a kórtermet, föl-alá mászkált az ágylábak határolta üres térben. – Naná! Hogyan is hívhatnának valakit, akinek még a nevét sem tudja senki! Továbbra is csak a nagymenőktől kér majd mindenki személyes segítséget: Mihálytól, Rafaeltől, Gábrieltôl. Még az unokáid sem fognak tudni arról, hogy az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak, létezik! Pedig létezik! Én létezem!

Letépte magáról szürke, könyökfoltos, bagószagú kabátját és a kórterem közepére hajította.

Ahogy a kabát landolt a padlón, úgy bomlott ki a látogató két hatalmas szárnya. Lenyűgöző látvány volt – Emíliát azonban csöppet sem lepte meg.

– Én eddig is tudtam, hogy létezel! – mondta – Jó, az igaz, hogy a nevedet nem ismertem, de ennek egyedül te vagy az oka! Ahelyett, hogy illedelmesen bemutatkoztál volna, beleettél a…

– Kértem már, hogy ezt ne emlegesd! – intett barátságtalanul Körmöczi, miközben felvette a földről a lehajított kabátot, ingerülten kirázta, majd visszaült vele az ágyra. – Miért kell folyton szemrehányást tenni? Különben, ha már itt tartunk: pár falat torta semmi ahhoz képest, amit te műveltél ma!

Most Emília kezdte elveszíteni a türelmét.

– És te hol voltál, amikor bementem a tornaterembe? Miért nem akadályoztad meg, hogy leessek a bordásfalról? Egyáltalán: miért engedted, hogy fejen álljak rajta? – Emília egyre hangosabb és hangosabb lett. – Nem ez lett volna a dolgod? Lehet, hogy én megszegtem egy szabályt, te viszont nem teljesítetted a feladatodat! Nem vigyáztál a védencedre, vagyis: rám! És még te akarsz képeket meg szobrokat? Hírnevet? Hát miféle segítséget lehet várni egy ilyen alaktól?

– Komoly segítséget! – Körmöczi arca elsötétült – Igenis! Mert én rendesen odafigyelnék arra, aki engem hívna; ha valaki hozzám fordulna, egyenesen hozzám…

– Nem érdemled meg, hogy bárki emberfia is hozzád forduljon!

A szürkekabátos a bejáratig hátrált, annyira szíven ütötte Emília kirohanása.

– Különben meg: hogy a csudába hívhatnak egy angyalt Körmöczi Györgynek? – kiabált a kislány.

Körmöczi már a kilincs után matatott, amikor Emília kiabálására berohant az éjszakás nôvérke.

(A kivágódó ajtó a kórterem sarkában lévô mosdóig taszította az angyalt.)

– Semmi baj! – mondta Ibi néni, és egy gyengéd, de határozott mozdulattal lefektette Emíliát

– Semmi baj! Kapsz egy fájdalomcsillapítót, és, meglátod, utána úgy alszol majd, mint a tej! Mindenesetre… – dünnyögte, nem is annyira Emíliának, mint inkább saját magának – Abban már most biztos vagyok, hogy a hétvégén még bent fogunk tartani, megfigyelésre! Az agyrázkódás nem játék!

– Engem nem kell bent tartani! Nekem semmi bajom! Körmöczi György, mondd meg, hogy kutya bajom! Nem akarok még két napig itt maradni!

– Két nap nem a világ! – mondta a nôvérke és beadott egy injekciót Emíliának.

– Tessék! – nézte legörbült szájjal a kislány a szúrás helyét – Ez is miattad van! Hát micsoda őrangyal az olyan, aki nem vigyáz, aki nem őriz; aki miatt szurit kap az ember és napokig kórházban kell maradnia; aki beleeszik a szülinapi tortába, és akinek egyáltalán, egyáltalán nem angyalos a neve?! Ez egy… ez egy hülye név!

– Alvászavar... Félrebeszél… Agyrázkódás esetén teljesen normális! – dünnyögte a nővérke a lázlapra jegyzetelve, aztán leült Emília mellé egy székre, amit az ágy alól húzott elô. Megvárta, amíg hat a gyógyszer, (amiben a fájdalomcsillapító mellett valami nyugtató is lehetett, mert Emília elég hamar elernyedt), aztán visszatolta a széket az ágy alá és halkan kiment.

Miután meggyôzôdött arról, hogy a nôvérke nem tér vissza, Körmöczi visszasomfordált a kislányhoz, és leült Emília ágyának legvégébe. Felhúzta hosszú lábait, így gubbasztott, hátát a falnak vetve, miközben a lázlapot pöckölgette.

– Életem első angyalértekezletén történt… – kezdte rekedten – Mesterem, a fő-fő angyalmester már hosszú percek óta sorolta egy végtelen hosszúságúnak tűnő pergamenről a védelemre váró emberek nevét, amikor pár pillanatra elkalandozott a figyelmem. Aztán egyszer csak megütötte a fülemet egy név: Körmöczi György. Körülnéztem. Angyaltársaim dőltek a nevetéstől, mintha a mesterem valami nagyon vicceset mondott volna, de nem jelentkezett senki. És én akkor egyszerre megsajnáltam ezt a Körmöczit. Arra gondoltam, hogy még egy ilyen szegény, röhejes nevű alaknak is szüksége van őrangyalra, így hát feltettem a kezemet: majd én elvállalom a védelmét! Erre az angyalok még hangosabb hahotára fakadtak: ekkora röhögésre még nem volt példa angyalértekezleten! Mint kiderült: a mesterem már rég nem a védenceket sorolta, hanem az angyalneveket, amikből minden angyal választhatott magának…

Hát így lettem Körmöczi György. A mesterem úgy vélte, ez a név mindig emlékeztetni fog majd engem arra, milyen végzetes lehet, ha egy angyal figyelmetlen.

Emília tekintete a plafon repedéseitôl lassan az ágy végében gubbasztó alakig vándorolt.

– Példás büntetés volt ez, valóban! – sóhajtott az alak – A jóindulatú angyalkák sokáig mulattak az eseten. Azóta igyekszem megjavulni! De az igyekezet kevés, ha az angyal tele van hibával!

Emília picit félrehajtotta a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse Körmöczit.

– Nem figyelni a védencre: az egyik legnagyobb angyal-hiba! – folytatta György a lázlapot pöckölgetve.

– Azt is szigorúan büntetik, ha alapos indok nélkül öltünk embertestet. Ez nálunk olyan, mint nálatok engedély és tanári felügyelet nélkül bemenni szünetben az üres tornaterembe!

Márpedig én nagyon szeretek embertestet ölteni! És, mert szeretek, hát gyakran elfogadható ok nélkül is megteszem, nem érdekel, hogy ezért utána büntetést kapok!

– Néha, – szólalt meg halkan Emília – ha nem figyelnek rám, azt szoktam játszani, hogy angyal vagyok, akit senki nem lát, ezért bármit megtehet. De bármit nem tehetek meg, mert azt rögtön észreveszik. Tudod, ha én angyal lennék, nem akarnék ember lenni!

– Ha én ember lennék – fordult Körmöczi a lázlaptól Emília felé – soha nem akarnék angyal lenni! Az angyalok nem éreznek illatokat, ízeket; test nélkül képtelenek fogni, tapintani. Márpedig én szeretek szagolni, ízlelni, érinteni. Tehát testet öltök, megjelenek: nem azért, hogy örömhírt mondjak, óva intsek vagy vigasztaljak! Nem! Azért jelenek meg, mert bele akarok enni a védenceim szülinapi tortájába… Azért jelenek meg, mert nem tudok betelni a levendula,

az olajon futtatott fokhagyma vagy a Duna illatával; a langyos nyári esőcseppekkel, a metsző februári széllel, a Nap perzselte hámló bőr viszketésével… Imádom a szúnyogcsípést, a csalánkiütést, még a horzsolásokat is, meg a kék, zöld, lila foltokat a lábamon, a könyökömön!

Imádom a púpokat a fejemen, a repedést az államon, a fekvôtámasz okozta karizomlázat! Imádok tüsszenteni, köhögni – még a gyomorgörcsöt is szeretem, ami pukizás elôtt fog el! Imádom az Unicumot… Meg a cigarettafüstöt!

Emília szédült, miközben Körmöczit hallgatta. De ez nem az agyrázkódás okozta, hányingerrel kísért szédülés volt, hanem egy könnyű és lebegő keringő, amitôl az ember lányának életkedve támad: végigfut rajta valami kellemes bizsergés és elmúlik a fejfájása.

– Ami a ma történteket illeti… Én épp… a bordásfalon fejenállással próbálkoztam, amikor benyitottál a tornaterembe – folytatta az angyal némi torokköszörülést követôen – Tudod, nem igazán ment a dolog. Amikor bejöttél, gyorsan eltűntem, de… amikor láttam, hogy te is ezt a gyakorlatot próbálgatod… ahelyett, hogy a testi épségedre ügyeltem volna, csak az érdekelt, hogy mit kellene másképp csinálnom, a… gyakorlat sikere érdekében. Pechemre: te épp olyan ügyetlen voltál, mint én. Pechedre: én nem rád figyeltem, hanem a gyakorlatra, így aztán… pechünkre: bekövetkezett a baleset. Ne haragudj!

– Én nem haragszom, ha te se… – mondta bágyadtan Emília – Nagyi azt szokta mondani, hogy mindenkinek olyan az angyala, amilyet érdemel. Ha ma nem megyek engedély nélkül a tornaterembe, ez az egész meg sem történik! – azzal elaludt.

Amikor másnap koradélután felébredt, Körmöczi György már nem volt sehol. Az ágy szélén anya ült, hóna alatt egy mappát szorongatott, és boldogan újságolta, hogy a rajzversenyen Emília egyik képe (az a bizonyos, amit legutoljára adott be), különdíjat kapott és kiállításra kerül - már csak címet kellene adni neki. Anya elô is húzta a mappából a kérdéses művet. A képen egy meglehetôsen elhanyagolt külsejű, borostás, enyhén másnapos alak állt, könyökfoltos, szürke kabátban.

A kabát alól kikandikáltak a szárnyai.

Emília elmosolyodott.

– Ez lett a legjobb az összes közül! – suttogta.

Aztán váratlanul eszébe jutott valami.

– Sokan fogják látni ezt a képet, anya?

– Azt gyanítom: az iskoládból mindenki!

– Tehát mindenki tudni fogja, hogy különdíjat nyertem?

– Mindenki tudni fogja, hogy különdíjat nyertél! – nevetett anya.

– Ez nagyszerű! – Emíliát majd szétvetette az öröm – Mert akkor ez azt is jelenti, hogy hamarosan egy egész iskola megismeri Körmöczi György nevét!

– Ki az a Körmöczi György? – kérdezte anya.

Emília nem válaszolt. A lap aljára nagy, nyomtatott betűkkel odaírta a kép címét:

AZ ANGYAL, AKIT KÖRMÖCZI GYÖRGYNEK HÍVNAK.

Apróbb betűkkel még azt is odabiggyesztette: Baj esetén éjjel-nappal hívható!

Kapcsolódó cikkek