"Az élet értelmével nem szabad játszani"

Négykezes Janne Teller Semmi című regényéről

cimkék: #jó könyv #Juli blog #Eszter blog

Elég sok ifjúsági regényt olvasok, és bevallom, engem őszintén érdekelnek a hétköznapi tini-problémák. Nagyon izgi a matek dolgozat, fontos a szülőkkel való összetűzés, nem beszélve az első szerelemről! De mikor elovastam a Semmit, akkor döbbentem rá, hogy a legtöbb ifjúsági regény valójában lesajnálja éppen azt a korosztályt, amelyiknek meg akarna felelni. Mert persze, hogy fontos a dolgozat, fontos anyu és hogy ki-kivel jár, de úristen, mennyi fontos dolog van még ezeken túl! Mennyi minden foglalkoztat még egy tizenévest! Ez az az időszak, mikor a legkíváncsibbak, a legfogékonyabbak, és megkockáztatom, hogy a legokosabbak vagyunk. És ekkor kellenek az igazán jó könyvek, amelyek érthetően tálalják a nehezen megfogalmazható kérdéseket, de mégsem nyomnak a szánkba valami egyértelmű választ. És könyörgöm, ne akarjanak folyton tanítani! Mert ez a korosztály folyamatosan tanul, csak nem akkor, amikor megmondják nekik. Turai Juli és Papp Eszter írása, Janne Teller Semmi című regényéről.

Biztos mindenki emlékszik még arra a pillanatra, mikor először hasított belé az az iszonyú kérdés, hogy mi van, ha semminek sincs értelme? Ha csak éldegéljük a kis szürke hétköznapjainkat szürke kis céljainkkal, amelyek mind a semmibe fognak veszni, ha meghalunk. Szépen élünk, ahogy elvárják tőlünk, vagy bele a vakvilágba, hogy minél több élményt, évezetet kicsikarjunk magunknak, amíg itt vagyunk a földön, de minden csak időleges, csak egy emberéletre szól. És akkor mi van az erkölcsi kérdésekkel? Miért figyeljek arra, hogy ne bántsak meg másokat? Miért fáj mégis, ha engem bántanak, ha egyszer minden ugyanoda torkollik? A semmibe.

Ezen a gondolaton indul el Teller regénye is. Van egy nyolcadikos osztály, amelynek az egyik tagja (Pierre Anthon) ráébred, hogy semminek sincs értelme, és ezért semmit sem érdemes csinálni. A többiek erre be akarják neki és maguknak is bizonyítani, hogy van értelme a létezésnek. Azért mennek bele a játékba (ami persze a legkevésbé sem játék), mert rettegnek tőle, hogy kiderül, hogy tényleg csak a semmi van. Nem meggyőződésből érvelnek, hanem félelemből. Azt gondolják, ha meggyőzik Pierre Anthont, akkor lesz a létezésnek értelme, hogy ők meg tudják azt teremteni. Ha van olyan dolog, ami igazán fontos, akkor az egész létezés fontos? Ha számomra van értelme az életnek, akkor az én életemnek tényleg van értelme? Le tudok mondani olyan dologról, amiről azt gondolom, hogy nem tudok lemondani? Illetve lemondásnak számít, ha mások vesznek rá, hogy mondjak le róla?

A felvetett kérdések tükrében nagyon érdekes az egyén és a közösség viszonya. A regényben könnyű kézzel felrajzolt karakterek vannak, de semelyikőjük nem egy igazán nagy egyéniség, ahogyan igazán főszereplő sincsen. Van ugyan egy egyesszámú elbeszélőnk, meg egy Pierre Anthonunk, akik valamennyire kiemeltek, de nem róluk szól a könyv. A könyv a közösen felhalmozott egyéni értékekről szól. Arról, hogy ezek a gyerekek hogyan lovallják bele egymást és magukat egy olyan elméleti kérdésbe, amely előtte egyáltalán nem foglalkoztatta őket, és hogyan lesz ennek az elméleti kérdésnek egészen konkrét gyakorlati következménye az életükben. Egyetlen gyerek, aki kívül áll a közösségen hogyan tudja szélsőséges nézeteivel és viselkedésével befolyásolni a közösséget? És a közösségen belül hogyan hatnak egymásra az egyének, és hogyan hat az egyes gyerekekre a közösség nyomása? Egyéni sérelmeik miatt a gyerekek hogyan emelik egyre a tétet, és mindezt mivégre?

A másik nagyon érdekes kérdés a felnőttek szerepe ebben a drámában. Mikor tűnik fel ez az egész őrületbe hajló „gyakorlati filozofálás” a szülőknek? És mi a reakciójuk? Mi a felnőtt társadalom válasza mindezekre a kérdésekre?

Persze nem fogom elmesélni a történet végét. De maga a lezárás és annak értelmezése is megér egy misét. Már az is kérdéses, hogy pozitívnak vagy negatívnak tekinthető-e a végkifejlet. Nincs válasz, ahogyan a regény központi kérdésre sincs válasz. És nemcsak kamaszkorunkban nincs, hanem soha nem is lesz. Ezért nagyon jó ez a könyv és ezért hiánypótló a kortárs ifjúsági irodalomaban. Elindíthat egy olyan gondolkodási folyamatot, ami valószínűleg soha nem fog nyugvópontra jutni, de akkor is van értelme. Sőt talán csak annak van értelme, ha azon gondolkozunk, van-e bárminek is értelme.

(Turai Juli)

Nem ülhet fel mindenki a szilvafára

Van abban valami fájdalmasan komikus, ahogyan Janne Teller csapatnyi tizenévese az anyag szintjén keresi az élet értelmét. Pierre Anthon, az osztálytárs, pont ezt a végletekig materializálódott világot, és értékrendjét bírálja. Ki is vonul a társadalomból, hogy egy szilvafán üldögélve elmélkedjen. Ő a lázadó kamasz ideáltípusa, aki a gyermekkor biztonságot nyújtó, tejszagú ölmelegéből egyszercsak a felnőttkor küszöbén találja magát. Rádöbben, hogy az egész eddigi élete csak ámítás volt. Ami körülötte folyik, annak nagy része színjáték: “...és csak arra megy ki az egész, hogy úgy csináljunk, mintha, és ebben a minthában legyünk a legjobbak.”

Pierre Anthon dühös, úgy érzi átvágták, és még egzisztenciális segélykiáltásai is csak süket fülekre találnak a felnőtt társadalomban. Viani hősként vergődik a csapdában, és jobb híján cukkolja az iskolapadban ragadt társait. Pierre Anthon azonban csak a felismerés legelső lépcsőfokáig jutott el. Egy szélesebb perspektívából nézve a létezésnek így tényleg vajmi kevés értelme van: “Miért tesz mindenki úgy, mintha minden, ami nem fontos, nagyon fontos lenne, miközben baromira el vannak foglalva azzal, hogy úgy csináljanak, mintha a valóban fontos dolgok egyáltalán nem lennének fontosak?” Vagy ahogyan egy konkrét példán élve kioktatja a narráló kislányt: “Divattervező lesz belőled, magas sarkú cipőben fogsz rohangálni, és persze nagyon menő meg elegáns leszel. És majd másokkal is elhiteted, hogy nagyon menők és elegánsak, ha épp a te általad tervezett ruhákban járnak. De rá fogsz jönni, hogy bohóc vagy egy jelentéktelen cirkuszban, ahol az emberek bemagyarázzák egymásnak, hogy létfontosságú, hogy az egyik évben pont így nézzenek ki, a másikban meg pont amúgy.”

Pierre Anthon megreked a vádaskodás szintjén, amivel egyébként nincs is semmi baj. Remekül hozza a spleen hangulatban fuldokló tinit. És ha még hagyták volna egy kicsit tovább üldögélni azon a szilvafán, talán még a saját megoldását, egy valóban értelmes élet alternatíváját is megtalálta volna. Talán.

Igazán akkor válik izgalmassá a regény, amikor az osztálytársak fellépnek Pierre Anthonnal szemben. Készek bizonyítani, hogy az életnek igenis van értelme. Ez a bizonyítási vágy azonban mindvégig visszás marad, mert a gyerekek a lelkük mélyén, hallgatólagosan igazat adnak Pierre Anthonnak. A baj csak az, hogy a Pierre Anthon-féle igazság rémisztő. Rémisztőbb, mint az élet a látszattársadalom keretein belül. Nem ülhet fel mindenki a szilvafára. “Eddig Pierre Anthon semmi jelét nem mutatta, hogy ő lenne a legokosabb közülünk, de ez hirtelen mindannyiunk számára világossá vált. Mert volt abban valami, amit mondott. Még akkor is, ha ezt nem mertük bevallani. (…) még magunknak sem. Nem akartunk olyan világban élni, amilyenről Pierre Anthon beszélt.”

Elég hamar kiderül, hogy nem is olyan egyszerű megmutatni az élet fontos dolgait. Főleg akkor nem, ha már tizenévesen magunk köré nézve is csupa széthulló, csonka családot látunk, a szülői szeretet pedig csak a beteg gyerekre elég, és annak halála után végképp nem marad belőle semmi a testvérnek. Ilyen közegben azok a bizonyos, sokat hangoztatott immateriális értékek is más színben tűnnek fel. “A rózsa kicsit elgondolkoztatott minket, lányokat, mert véleményünk szerint az azért tényleg fontos lehetett... az álom, hogy fehér ruhában, szép csokorral a kezünkben megcsókoljuk a férfit, akivel aztán leéljük az életünket. De akkor közölte Laura, aki begyűjtötte a rózsát, hogy a néni, aki a csokrot adta, öt év múltán elvált, s mivel sokunk szülei elváltak, ha ugyan valaha összeházasodtak, akár el is felejthetjük ezt az álmot.”

A játék szükségszerűen félresiklik, de ez nem Pierre Anthon hibája. Sokkal inkább a felnőtteké, akik rendre kivonulnak a kamaszok életéből, mindent a hormonokra, az agresszív videójátékokra, és a tévéműsorokra fognak. Szépelegnek, redukálják a dolgok jelentőségét, és valódi válaszok híján sablonszövegekre szorítkoznak. Igazi segítséget sem a felnőttek, sem az oktatási rendszer nem nyújthat. Ebben rejlik a valódi tragédia, és sajnos ez is a Pierre Anthonokat igazolja. “(...) mert a felnőttek nem akarják hallani, hogy tudjuk, hogy igazából semmi se valami, és mindenki úgy csinál, “mintha”.”

Hát ezért is egyedülálló ez a könyv, mert nem csinál úgy, “mintha”.

(Papp Eszter)

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek