Baba, kocsi, könyv, fesztivál

Kiss Ottó naplója – 1.

2011. április 18.Pagony

cimkék: könyvfesztivál Kiss Ottó napló

Kiss Ottó portré 160px"Fél évvel ezelőtt Andrea, miközben végigsimított domborodó pocakján, azt mondta, ne aggódjak, megvárnak, és így is lett. Tavaly november huszonkilencedikén, egy hétfői nap délelőttjén kitettem a pontot a regény végére, aztán kinyomtattam mind a 325 oldalt. Még aznap este megszületett a baba, van tehát miért bíznom a női megérzésekben." - Kiss Ottó első naplóbejegyzését olvashatjátok, melyben szó lesz a Könyvfesztiválról, az elkészült regényről, szolnoki gyerektalálkozókról és arról is, hogyan olvas novellát a négy és fél hónapos Boróka.

Nemrég rendeltünk a neten egy babakocsit, négy napig kerestük (na jó, nem egyfolytában), mire meglett a megfelelő, akkor pedig örültünk: szép, könnyű, praktikus, „esernyőre csukható”. Aztán kiderült, hogy belátható időn belül nem tudják szállítani, ezt egy hölgy mondta a telefonba. Később egy másik helyen egy másik hölgy meg azt mondta, ez a típus már nem létezik, ne is számítsunk rá, már nem gyártják. Gyártanak viszont hasonlót, szép az is, ha nem is annyira, könnyű az is, ha nem is annyira, és persze praktikus, ha nem is annyira. Megrendeltük tehát, de mire megérkezett, a hét kilósból (ezt egy harmadik hölgy mondta a telefonba), valahogy kilenc és fél lett. Andrea szerint a babakocsi-súlynövelő manók keze van a dologban, egyetértettem, másképp nem történhetett (ha nem bíznék a női intuícióban, a magyarázat logikája akkor is azonnal meggyőzött volna).

Mindez néhány hete történt, tudtuk, hogy hármasban megyünk majd a könyvfesztiválra, babástul, Andrea a Navigátort dedikálja, nekem meg könyvbemutatóm lesz, autónk viszont nincs, előnyös tehát egy „esernyőre csukható”, könnyű babakocsi. Azóta persze megszerettük, mert tényleg szép, ha nem is annyira, és tényleg könnyű, ha nem is annyira stb.    Vonattal mentünk, ezért kellett a könnyű kocsi, és mivel sejtettük, visszafelé amúgy is jól meg leszünk pakolva, előre beszereztünk néhány fesztiválos és nem fesztiválos könyvet. Az Ottó és a város szebb, mint amire gondoltunk, a netes rendeléskor ugyanis csak feltételezni tudtuk, hogy milyen, így aztán kellemes meglepetés ért, ahogy a Bori-sorozat esetében is – folytatódott a névmágia. Ahogy megjöttek a füzetek, mindhármat kitettem az ágyra, hogy majd jól felolvassam őket Anna Borókának (négy és fél hónapos), és ahogy az elsőbe belelapoztam (Bori és a piros bringa), kiderült, nemcsak a főszereplő kislány neve egyezik a mi babánkéval, könyvbéli barátnőjét is Annának hívják (tú in van).

Gyulától még InterCityvel is három órás az út Pestig, korán kellett indulnunk. Az első interjúm csúszott, úgyhogy maradt kis időnk szétnézni. Beszereztünk néhány friss könyvet, Nyulász Péter Helkáját, Gévai Csilla Nagyon Zöld Könyvét, Zalán Tibortól A rettentő görög vitézt, A 39. kulcs gyerekkrimi-sorozat harmadik kötetét, A kardtolvajt, illetve a Komjáthy István és a Dóka Péter jegyezte Betyárvilágot. A fesztivál jó alkalom a hiányzó kincsek pótlására is, elhoztunk hát két Menyhért Anna-kötetet (A kis ló és a tigrisek, A kis ló Tündérországban), két Rofusz Kinga-kötetet (Samu és egy esős nap, Samu és az ajándék), valamint két Jeremy Strong-kötetet (A szuperszonikus kutya, A szuperszonikus kutya visszatér). További nézelődésre viszont már nem maradt időnk, egy órakor kezdődött a „felnőtt” regény, A másik ország bemutatója, háromig dedikáltam, Andrea pedig háromtól, így aztán, amikor végeztünk, megcsináltuk az elmaradt interjút, utána egy másikat, és rohantunk is a vonathoz, hogy fürdetésre hazaérjünk – jelentem, sikerült.

Lehotka Gábor fotó - Marék Veronika, Kiss Ottó, Lovász Andrea Kiss Anna Boróka

Anna Boróka (hármunk közt az új babakocsiban) begyűjt egy dedikációt Marék Veronikától – már egész kis könyvtára van otthon (Lehotka Gábor fotója)

 

Röstellem, ám arra már tényleg nem maradt időm, hogy elmenjek az Egmont Kiadó standjáig, a Nini néni és a többiek tiszteletpéldányaiért, pedig nagyon kíváncsi vagyok rá, milyen lett az antológia. Ha nem is szó szerint, de némileg kárpótol  A másik ország, mert az tényleg szép lett (legalábbis kívülről), szebb, mint reméltem. Önmagában már az is kisebbfajta csoda, hogy időre elkészült, hogy a bemutató előtt néhány perccel a kezembe vehettem. Az utolsó hónapokban nagyon nagy volt a hajtás, hajnali háromtól hétig írtam, utána kezdődött csak a napi rutin, igyekeztem befejezni a könyvet, mielőtt eggyel többen lettünk volna. Fél évvel ezelőtt Andrea, miközben végigsimított domborodó pocakján, azt mondta, ne aggódjak, megvárnak, és így is lett. Tavaly november huszonkilencedikén, egy hétfői nap délelőttjén kitettem a pontot a regény végére, aztán kinyomtattam mind a 325 oldalt. Még aznap este megszületett a baba, van tehát miért bíznom a női megérzésekben (lásd fent).

Persze azért a Millenáris-kiránduláson kívül történtek más dolgok is a héten.

Hétfőre a szolnoki városi könyvtárba hívtak, két előadást tartottam gyerekeknek, összesen közel kétszázan voltak. Megtisztelt néhány felnőtt is, eljött például Jenei Gyula barátom, az ESŐ főszerkesztője. Költészet napja lévén elsősorban versekkel foglalkoztunk, s bár van már némi gyakorlatom, izgultam kicsit, mert ez volt a premierje a két új lapozónak (Állatos album, Barni világot lát). A gyerekek jól fogadták, nevettek, kérdezgettem őket, aztán meg ők engem, olvastam, vetítettünk, jó volt, jól éreztük magunkat.    Kedden családi kirándulást tettünk a békéscsabai APEH-nál, mert hibát észleltek a bevallásomban. Tulajdonképpen jól jött, ez lett a hétvégi baba-vonatoztatásunk főpróbája. Szerdán újabb interjút kért a megyei hírlap (hétfőn jelent meg a költészet napja kapcsán készült kis beszélgetés), ezúttal a „felnőtt” könyvről kérdeztek, aztán fotóztunk is (portré), mert egy másik lapnak meg az kellett. Csütörtökön folytatódtak az interjúk, a Kultusz és a Sikeres Nők című magazinoknak csináltunk egy-egy beszélgetést, pedig nem vagyok kultikus személy, és sikeres nő is alig-alig.

Amikor az otthoni teendők és a babázás mellett maradt egy kis szabadidőm, novellát írtam. Néhány napja elkészült, Kék Zóna a címe, és már olvasója is volt. Anna Boróka ugyan még csak a szájával definiál, de azzal szinte mindent, így a novellát is nagyon élvezte, nem is adta ki a kezéből egészen addig, míg jól össze nem nyálazta, és szép, egészséges lyukakat nem szakított rajta:

Boróka a novellával