Barbie-zárda

Légy szép. Légy engedelmes. Légy kiválasztott...

„Mindig lehetsz tökéletesebb.” Képzeljünk el egy világot, ahol ez a lányoknak szóló dorgálás a főparancs. Képzeljünk el egy világot, ahol egy marcona, hatalmaskodó öregúr (Atya) iránymutatása alapján nevelődnek fel lányok generációi. Ahol ezeknek a lányoknak elsődleges funkciója fiút szülni, a férjüknek (az Örökösöknek) készségesen engedelmeskedni, sohasem mondani nemet. Louise O’Neill ezt a világot teremti meg Örökké a tiéd című regényében.

Ezeket a lányokat tervezik és előállítják. Keltetik. A ’Noé Projekt’ utáni időszakban vagyunk, a túlnépesedési válságot a tengerek áradása orvosolta. Az emberek zónákban élnek. A lányok 16 éves korukig egy zárt intézetben nevelkednek szűznővérek keze alatt. Itt tanulnak mindent, ami létfontosságú: külsőt fejleszteni, érzelmeket elfojtani, jó házastársnak lenni. Írni-olvasni nem. Mindannyian a Ceremónia napját várják, amikor kiderül: kiből lesz feleség, kiből ágyas, kiből szűznővér. Csak arra várnak, azért ácsingóznak, hogy kiválassza őket egy minél előkelőbb idegen, valamelyik TOP10-es, szintén 16 éves Örökös.

oeycikk1.jpg
Egy klausztrofób, monokróm, hightech versenyistállóban vagyunk, ahol szoftverek jelölik ki a lányok napi ruhadarabjait, a bőrük árnyalatát, a gyógyszeradagjukat (altatók, antidepresszánsok, kalóriaszabályozók ipari mennyiségét diktálják magukba). Kecsességük mechanika, jövőjük plasztika. Mindegyiküket gyártási szám jelöli, nevük, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé. Kisbetűvel szólítják meg őket – egy civilizációnyi nemecsek. És mindeközben rajtuk tartja a szemét az orwelli Big Brother lánytestvére, de ez csak túlbiztosítás, a hatalom paranoiája, mert itt senki nem készül lázadásra. Véleményt alkotni, hízni vagy könnyezni lenne lázadás, ám itt szentírás, hogy ez mind maga a bukás. De a bukottaknak nincs évismétlés: Alagsor van, egy laboratórium boncasztala. Ez persze nem előzmények nélküli: Huxley Szép új világa a forrás, genetika és jövő. Itt a csini új világ.   

O’Neill regénye minden sztereotípiát mozgósít, mindent, amit rivalizáló kamaszlányok tárgykörében láttunk, ismerünk. Ám ezek itt nem csupán sztereotípiák vagy konkurenciaharcok, nem csupán allűrök, hanem életelvek: a túlélés biztosítékai. Mindenki folyamatos harcban áll a másikkal, és saját súlyával. Ez az éhezők és a sminkelők viadala. Iskola a Barbie-házban. „Szerintem a személyiség fontos” – mondja az osztály-toplista végén kullogó agyness, ami nyilván indokolja utolsó helyét. Versenytársai/”barátnői” maró gúnnyal reagálnak, ugyanis „egyetlen férfi sem akar olyan házastársat, aki túl sokat gondolkodik.”

oeycikk2.jpg
És persze függők mindannyian: toplista-, pirula-, ceremónia-függők. Függői a saját látványuknak, hiszen itt minden felületet tükörrel tapétáztak ki. Függői tehát az elismerésnek, de főleg az irántuk érzett irigységnek, saját hiúságuknak, és adott esetben a többi lány fölötti fölényüknek. Függői a „közösségi” médiának: megalkotják és menedzselik a virtuális önmagukat, és ehhez a képhez hajlítják a fizikai jelenlétüket. „Az életem eseményeinek rögzítése olyan alapvető szükségletem, mint a lélegzés”. Mert itt az élet illúzió, poszt, ornamentika. A makulátlanság görcse. Lélegző manipuláció. Végtelenített díszszemle. Nincs intimitás, mert ami van, az is nyilvános harci eszköz. „Kényszeresen frissítik a myFace-státuszukat, hogy bizonyítsák, életben vannak.” Áru minden. Látványpékség, húspiac. És nincs logout, nem lehet kijelentkezni.

- Fehér Renátó ajánlójaFelkeltette érdeklődésed a könyv? Olvass bele, ha pedig szeretnéd megrendelni, kattints ide!

Az írónővel készült interjúnkat pedig itt találod.