Boldogok a tisztaszívűek

ifj. Gaál Mózes: Mildi meséi

cimkék: #jó könyv #Hanna blog

Mildi meséiről magyar Alice-ként vagy a magyar fantasy előfutáraként szoktak beszélni. De a hasonlóság csupán felszíni: sok-sok fura lénnyel és a mindenféle kitalált nép részletes rajzával találkozhatunk Mildi hosszú-hosszú vándorútján.

Mildi utazása azonban egy igazi belső út, amely a szürreális környezetben szimbolista nyelven, a mesék (romantikus étoszú) keretein belül maradva szólaltatja meg azt a tapasztalatot, hogy mindenki elbukik, aki nem önmagában keresi a boldogságot; mindenki elbukik, aki elnyomja a szabadságot, aki erőszakhoz folyamodik.

Mildi rokona inkább a romantikus Maeterlinck és kék madara. Motívumkészletében ott vannak a magyar és német népmesék (az üveghegy, a rengeteg, az őzkirályfi, az ezüst, az arany és gyémánt sorai), távoli népek meséi (a Holdünnep, a szélkorsók) és a szimbolista jelhasználat (a nagy drágakő-szemek, akiktől az utat kérdezi Mildi, és a Kígyó, a vezetője). Névadásában a mitológia köszön vissza. Ez azonban nem széttartóvá, hanem rettentően sokjelentésűvé, gazdaggá teszi a szöveget: végig az az érzésünk, hogy a világ teljességét éljük meg Mildivel együtt.

Két kérdésre kell Mildinek vissza-visszatérően válaszolnia, akármilyen birodalom királya kérdezi: hogy ki ő, és hogy honnan merre visz az útja. Az első kérdésre mindig nyíltan válaszol: Mildi vagyok – ez a bizonyosság, az önazonosságé teszi képesre arra, hogy megtalálja majd az útját is. A második kérdésre újra és újra elmeséli, hogy milyen kalandjai voltak eddig, de a célját nem tudja megnevezni. Az egész szöveg erre halad: Mildi addig nem találhat ki a Rengetegből, amíg nem tudja, hogy mi a célja. Végül anélkül kerül ki mégis, hogy meg tudná nevezni, merre tart. Ami segít neki kikerülni: a lelke tisztasága, amit minden kaland során megőriz. Azonban amikor megérkezik, akkor ráébred, hogy mindig is otthont keresett. Hogy odatartott, ahonnan elindult, ugyanabba a kunyhóba, ami közben, Mildi belső változásaival párhuzamosan, palotává változott. Egy dolgot keresett: az apját, akit sose ismert. Akkor válik teljes emberré, ha megtalálja önmaga, a múltja elveszett darabkáját, ha megteremti valódi otthonát. Ez a visszanéző zárás is mélyen romantikus és individualista: a boldogságot nem egy királyfiban kell keresni és megtalálni, mert az csak az után jöhet, hogy önmagunkat teljessé tettük. Ahogy az indítás is a romantikus szépségeszményt, a titkot ünnepli (megkapó közvetlenséggel - így csak a nagy írók tudnak belevágni egy történetbe): „Valahogy nagy nehezen megtudtam ezeket a meséket. Sokat jártam, sokat hallgatóztam, míg megtudtam, mert kevesen tudják, s azok is titkolják. Pedig nem szabad titkolni azt, ami szép, hanem oda kell sietni mindenkihez és elmondani mindenkinek, csak azért, mert szép.” Az indítás és a zárás pedig összeér: a Szél és az Eső kergeti el végleg Mildit a kunyhójából anyja halála után, amikor Mildi még nem tud nekik parancsolni, hogy majd a Szél és az Eső hozza vissza: mikor az ő szavára kezdenek fújni, de Mildi mégsem tud felettük uralkodni.

Amikor Mildi anyja meghal, akkor a város, ahol él, rögtön el akar feledkezni róla, meg akarja őt szüntetni az anyával együtt. Mildinek tehát el kell válnia az anyától, hogy ezt túlélhesse. Elindul a Rengetegbe, amely nyilvánvalóan az emberi lélek és az emberi sors rengeteg nagy erdeje. A rengetegben élő lényeknek sokféle jelentést tulajdoníthatunk, az értelmezésünk sokfelé ágazhat – a gyönyörűre csiszolt nyelv, az érzékletesen megrajzolt kisvilágok szemünk elé varázsolják az álombéli tájakat, és behívnak az értelemtulajdonítás játékába.

Az első helyszín a gombák birodalma. Ez az első földalatti út még nem visz mélyre, de már ebben felrajzolódik az összes út szerkezete: van egy nép, aminek a tagjai Mildi körül nyüzsögnek, támadólag viselkednek vele, nem tudják feldolgozni idegenségét, szépségét, ami a benne lévő teljesség szimbóluma, nem szépségnek, hanem befogadhatatlan másságnak vélik. Ez a nép Mildi furcsa, nyílt, öntörvényű válaszaitól megdöbbenve elviszi őt a királyuk elé. A királyok viszont rendre szót értenek Mildivel, mert ők képesek a teljesség befogadására. De mindannyian valamiképp ki akarják Mildit sajátítani, mert nem valódi királyok, csak a látszat szerint azok, ugyanis nem uralják teljesen önmagukat, külső dolgoktól függenek. Mildinek mindig akad segítője, és megmenekül. És segíti az, hogy sosem fél, mert mindenkinél erősebb: szabad és öntudatos. De szinte mindig marad utána valaki, aki megszerette, és akinek szenvedést okoz – azzal, hogy nem hajlandó senkiért feladni magát.

Ezek a királyok egy-egy lelki principíum, egy-egy élettapasztalat szimbólumaiként is értelmezhetőek. A gombák a gyász, a halál birodalmához tartoznak (még oly életteli, 19. századi bálozós világukkal együtt), akik Mildit az anyja halála után a föld alá akarják rántani. A bagolykastélyban Mildi visszatér egy szülői közegbe, ahol feltétel nélküli szeretetet kaphat, ha nem akarja tovább a maga útját járni, és ahonnan távozva hatalmas fájdalmat okoz, de ahol mindennek ellenére mindig, még veszélyes vállalkozása során is segítik. Következő útja Csoszánhoz vezet, ahol elnyeri azt a csodálatos selyemruhát, ami végig védeni fogja útján, és ami királynőivé teszi, amiből kinő majd otthona. Ez a selyemruha Mildi női mivolta – női, de ártatlan. A szirmok szigetén a szirmok táncában éli át a szépségnek ezt a mámorát és közösségét, ami az önmagától megmámorosodott, önmagára ébredt emberé. Amikor a víz mélyére merül, ahol mindenki elfelejti önmagát, mert a víz kellemes bódulatba zárja, akkor majdnem odaadja magát szánalomból két királyfinak, akik mindent megtesznek neki, lesik a parancsait, de nélküle nem képesek semmit tenni, mert még nem érzi, mennyire fontos neki a saját élete, világa, útja. A Világnéző tükör segíti meg, hogy önmagába próbál nézni, de az önsajnálat könnyei egyelőre elhomályosítják a tekintetét. A királyfiak meghalnak: ez örökre nyomot hagy Mildin, hogy felelőtlenül hagyta, hogy a szánalom és a másban tükröződő szépsége vezesse. Innen az út a még sötétebb Rengetegbe vezethet csak, mert Mildi most már tudja, hogy nem csapódhat felelőtlenül ide-oda, fájdalmat okozva, hanem meg kell találnia a célját. A legmélyebb Rengeteg a Vének Ligete, ahol kiderül, hogy a vén fák nem bölcsek: a szerző humoros-groteszk öregember paródiákat ír a fákból. Maga a legvénebb, Cser annyit mond neki, hogy a Telihold ünnepén kap választ kérdéseire: egyszóval a beavatás lesz a válasz. De Mildi újra fogságba kerül: a föld alá, ahol örök rabszolgamunkára kényszerítenék – mintha az életének egy olyan szakaszába ért volna, amikor tudja, hogy eljuthat egy magasabb minőségbe, de mégis értelmetlen, önpusztító mókuskerékbe menekülne. Ő azonban elszökik újra, és megszólaltatja a föld alatt élő ezüstöt, aranyat, drágaköveket, amelyek mind búslakodnak, mert be vannak zárva, de nem tudnak kijutni egyedül. Egyikük Mildire akaszkodva akar kijutni: de ekkor kiderül, hogy a sajnálat megint nem vezet sehova, mert a kő hiú és kegyetlen, megölné Mildit. Nem lehet azon segíteni, aki magán nem akar, aki másokra akar hagyatkozni.

Végül a farkaslovagok közé kerül, ők viszik az ünnepre, mint saját királynőjüket. Ők olyan férfiak, akiknek azért kell a királynő, hogy magukat fényezzék, ámulatot keltesenek, és ha Mildi nem elég csodás, hát széttépik. A bálon találkozik a lepkék hercegével, aki mindig róla álmodott, de mivel nem találta, hát csapongott hűtlenül ide-oda. Hiába lépnek egyszerre és forrnak össze, a herceget is csak megmenteni lehetne, Mildi kendőjén ülve repíthetné el a Hajnal. De a herceg elbukik, mert nem ártatlan, mint Mildi.

Ekkor Mildi eljut a lélek legmélyére, az Üveghegyhez, amibe mintha nem lehetne behatolni. Ha kitör egy szélfuvallat belőle, akkor lehet beosonni. Harmadszorra sikerül: de a saját mélyében bugyborékoló világromboló elemi erőkhöz csak az fér hozzá, aki már beavatódott, mint Mildi, mert az avatáskor kapott kendő nyitja meg az ösztönök kapuját. Csakhogy a szeleket és vizeket kiengedheti, erre már megérett, de uralni nem tudja a szabadjára eresztett vadságot, őt magát is elsodorja. Elsodorja, de vissza is viszi a gyökereihez. A tisztáshoz, ahonnan elindult, és ahol a csodálatos ruhából, ami végig védte, kinő az otthona. Abból az ártatlan női principíumból, amit a Csoszán birodalmában megszerzett, most palotája van, amibe megérkezik a király, az apja. Mildi készen van, a történetnek itt van vége. Ha valaki megjárja a lelke legmélyét, megtapasztalja a szorongatottságot és a bátorságot, nem sajnáltatja magát és nem másban keresi a boldogságát, és hazatalál, akkor lesz képes majd mást befogadni.

Pap Kata képei többet érdemelnének, mint ezt a negyed bekezdést, de én most a szövegre fókuszáltam. Annyit csak: nem tudok jobbat elképzelni hozzá. Csodaszép, mély, örvénylő, érző és értő képek. Finom textúrák, sok minta, megidézett régiség. Mindez egy ütős, tekintetlebilincselő borítóval. Az egyik legszebb könyv, amit ősszel a kezembe fogtam magyar szerzőktől.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek