Bulizni filmszakadásig

Tasnádi István: East Balkán, Bárka Színház

cimkék: #kritika #híradó #színház #bátor könyvek

Még szinte rendezkedünk a közönségben, amikor egyszercsak elkezdődik a darab. Azok a heverésző, pihengető, félig felnőtt emberek a színpadon a színészek. Vannak a közönség soraiban jó páran, akik kábé ugyanolyan ruhát hordanak és ugyanúgy néznek ki, és az előadás után körben állva, hangosan vitatják meg, hogy ők is ott voltak a nemtudomhol, és nekik is volt ilyen meg olyan élményük, és szerintük mit kell ekkor meg ekkor csinálni. Meg hogy ez mennyire durva – de láthatóan másféle döbbenettel (vagy inkább döbbenet nélkül), mint én.

 

Mulatság

De ez itt mégsem csak nekik szól. Nekem is, aki sok éve semmilyen drogot nem használok, de droghasználó környezetben élek: ki alkalmilag, ki rendszeresen, ki rekreációs célból, ki görcsösen, igaz, nem szombaton, de pénteken. Menni kell, mert különben nincs élet. A Bárkában játsszák a Mulatságot is. Valahol az is erről szól, erről a görcsről, az igazi élet kereséséről, a transzcendencia pótlékairól. Ez természetesen nem igaz az összes droghasználóra, csak egy részükre. De a darabban szereplőkre bizonyosan.

A gyerekek

A szorongó kamaszokra, akik kicsit szeretnék kikapcsolni a mindent megkérdőjelező tudatot. Ahogy a szerző a végén mondjatja egyik szereplőjével, a haláltudatot. De talán nem is csak azt: az élet végessége és a külső ismétlődések nehezen összeegyeztethetők azzal, hogy mindez értelmes is legyen. Jelen van a szerelem keresése Janka alakjában, aki megkérdőjelezi a drogos kultúrát, mégis frusztrálja, hogy kimarad valamiből. De jelen van a mindenféle transzcendenciától megfosztott szexualitás – amelyben a test nem örömforrás, hanem használati tárgy, része a szerepjátéknak, és ezáltal integritásától megfosztatik. A gyerekkor után a személyiség és a test integritását megkérdőjelező ember, még mielőtt megtalálna valamiféle harmóniát, maradandó sérüléseket szerezve idegenedik el magától. És ezt észre se veszi. Nincsenek ugyanis lépcsők, válaszok, keresési kísérletek. Nekem ez a legriasztóbb az East Balkán gyerekszilánkjaiban: a botlások, túlzások és tévedések nem egy útkeresés állomásainak tűnnek, nincs cél. Mintha az csak néhányukban felmerülő halvány emlék lenne, hogy igaziból mit is kell keresni, mintha senki nem szólt volna nekik erről, hogy most, 14 és 18 között lehet ezt a kört lefutni, tíz év múlva már késő lesz. A túlélés marad tehát, az ön-feledtség, de nem a derűs, hanem a szorongós fajtából. Bulizzunk, amíg lehet, amíg nem darál be egy másik gépezet, ami úgy is befog. Akkor lehet, hogy jobb 27 évesen túllőni magunkat (persze a túllövés előtti 3-4 évnyi zombilétet nem szokás közvetíteni), mondja az utolsó buli a darabban. És nem sejlik fel a cél, az űr kitöltését – szerencsére – a nézőkre bízza a mű.

A szülők

Így harminc évesen már egyre-másra bukkannak elő az ismerősök, akik elakadtak. Akik csak most jöttek ki ebből. Akiknek mintha kitöröltek volna tíz évet az életéből. És vannak már olyanok is, akik csak simán belehaltak. És olyanok, akik mostanra lettek igazi otthoni, magukra maradt alkoholisták/drogosok.

Ezért fontosak talán nekem Tasnádi István szilánkjai a szülőkről. A gyerekek ugyanis beszélnek a szüleikről is. Egy dolog köti össze őket: az infantilizmus. Akár megengedő, akár tiltó, akár elhanyagoló, egy infantilis szülőgeneráció körképe sejlik fel a szorongó-tomboló kamaszok markáns alakjai mögött. Ozorára járnak szétcsapni magukat évente egyszer. Apuka otthon befüvezve lövöldözik valami játékkonzolon, miközben a gyerek elvan. Az egyedül maradt anya (az egyetlen felnőttszereplő) valójában visszavágyik a kamaszkorába, és irigyli a gyerekét: újraélné a szabad éveket, mert nincs benne belső szabadság. Otthagyta a határtalanságot, és nem talált semmit, csak az öregedést és a magányt. Mi vagyunk ezek a szülők.

És a gyerekek verbalizálják is: félts! Tilts! Aggódj értem! Mutass példát, de ne ezt! Nevetséges vagy! Szükségük van arra, hogy valakinek nyilvánvalóan mindennél fontosabbak legyenek, hogy legyen valaki, akinek van saját, értelmes élete körülöttük. Legyen egy példa, ami nem akar elmenekülni saját maga elöl, a saját életéből.

Ami egy kamasznál normális, az a negyvenes generációnál kudarc. Ha a szülők generációja ép személyiségként, integritását és autonómiáját megtalálva élne, az segítené őket abban, hogy elhiggyék: van értelme. Ettől még persze be lehet irtózatosan állni minden szombat este, csak mégis van egy fel- vagy alhang, ami azt mondja, hogy nem ez a cél, nem ez az élet. Van valami a mulatságon túl, ami megtisztítható, mint egy talált tárgy. (Idézhetném még Eriksont, a Gyermekkor és társadalmat, ahol a személyiség konfliktusainak állomásai egy elég jó magyarázó erővel rendelkező modellt alkotnak, és nagyon is egybe vágnak ezzel a drámával).

A szereplők

Mindezt a valóban kortárs drámát – mert dráma a javából, a katarzist éppen a katarzis hiányában éljük meg, a visszatérő unalmas sorban állásban, az élmények érzéktompító halmozásában – kiváló gyerek(?)színészek adják elő, hitelesen, lazán, improvizálva. Csak épp annyira affektálva, nyafogva, majomkodva, amennyire az előadott karakterektől elvárható. Ezek a karakterek némileg egybemosódnak – de ez nem baj, megfelel az asszimilációra törő kamaszok uniformizáltságának. Az előadás hangsúlyosan a színészi játékra épül. A díszlet hasonlóképp minimalista, rideg, de ezzel együtt zseniális. Egy óriási V alakú paraván áll vastraverzeken, és forog el, különböző helyszíneket megalkotva, lenyomva és felemelve a teret, kiemelve egy-egy szereplőt.

A zene

Ugyanilyen erős a zene is – egy számítógép playlist-jéről választják ki maguk a szereplők. Ez része annak, hogy itt hangsúlyosan ők beszélik el az életüket, és az elbeszélés módjához tartozik a zenei betét. Mintha egy műsor lennének, valami mediális jelenség, konstruált élettel. Időnként pedig felerősödik a zene, bömböl az electro – és ebben a hangerőben benne van, amit a Petra nevű szereplő mond, hogy kimossa a tudatot, érezni kezdi a testét (ettől kezdi érezni, és nem a szexuális élményeitől, amik az erőszak és bizonytalanság mezsgyéjén mozognak). Van benne valami ellenállhatatlanul jó automatizmus, és valami parancsolóan, nyomasztóan erőszakos.

És aztán van egy hárfa, ami finoman ellenpontozza ezt a sok durvaságot – igen, ilyen közhelyesen, ezek a lélek húrjai, amik eltévedve meg-megpendülnek itt-ott.

Alig hallani, de van.

Egy videó a végére Mark Lanegantól, akinek a két legjobb haverja belehalt: Something To Believe.

 

Tasnádi IstvánEast Balkán

rendező: Vidovszky György

Szereplők

Janka • Herman Flóra

Soma • Dér Zsolt

Timi • Császár Réka

Atesz • Balla Richárd

Petra • Sipos Viktória

Töki • Koloszár András

Szabina • Könczei Anna

Zeke • Juhász Lajos

Tibi • Vitányi-Juhász István

Anya • Varga Anikó

Bob • Dévai Balázs

Hárfa • Ivánovics Beatrix

Díszlet: Heike Vollmer

Fény: Sarah Jane Shiels

Jelmez: Szabó Gergely

Zene: Monori András

Mozgás rendező: Gyevi-Bíró Eszter

Dramaturg: Egri Bálint

BÁRKA SZÍNHÁZ

Kapcsolódó cikkek