Bűntények nyomában

cimkék: #szemle #Nik blog #Hanna blog

Adott egy jól körülírt helyszín, egy izgalmas krimiszál, vegyünk hozzá egy-két fáradhatatlan detektívet és máris kész a jó detektívregény. Vagy ez mégsem ilyen egyszerű?
Nézzük csak, körülbelül milyen kritériumoknak kell eleget tennie egy rendes, valamire való detektívregénynek és miket találtunk a polcokon.

A detektívregények középpontjában általában egy bűnügy áll. És természetesen a másik központi mag, esetünkben figura, maga a detektív. Hogy mitől lesz egy detektívregény jó? Erre keresünk válaszokat, és arra, hogy miket találhatnak a gyerekek ma a könyvesboltok polcain. (Ami persze elég szubjektív dolog, tehát a teljesség igénye nélkül...)
Általában ezek az irodalmi művek a populáris irodalom körébe tartoznak, és rengeteg kiemelkedő művészi alkotással találkozhatunk ebben a műfajban is, igazán jókkal. Csak hogy Dosztojevszkijt vagy Poe-t említsük. Tehát a ne tessék lefokozni a krimit, magas irodalom ide vagy oda!
Általánosságban fontos, hogy a detektív a történet végén megnevezze a bűnöst, az elbeszélő nem lehet a tettes is egyben, az olvasót pedig látszólag be kell avatni a nyomozás folyamatába a tettes leleplezése nélkül.
És legyen egy rendes, izgalmas krimiszál, ami lebegtet, visz magával. Nézzük akkor, mit talált Nik a polcon:

A Vermeer-rejtély, Bona kiadó, Debrecen, 2005.

Az esetek nagy részében a detektívregények valóban E/3-ban íródnak. Az elbeszélő elfogulatlan, néhol már-már híradós hangja adja mégis a szöveg egyik izgalmát. Azáltal, hogy hol mindent tudó, hol csak sejtető a narrátorunk, mi is egy kint-bent lebegésként éljük meg a történteket, ami sodor magával, és olykor kibogozza, olykor meg összekuszálja bennünk a szálakat. Ha egy kicsit hajlandó az elbeszélő pszichologizálni, a szereplők lelkébe, jellemébe mélyebben beleásni, máris teljesen át tudunk lényegülni, és teljességgel belekerülni a történet sodrásába. Mi az, ami alapvetően meghatározza ezeken a kritériumokon kívül a detektívregényt? Természetesen a rejtély, ami gyakran szoros kapcsolatba kerül a véletlennel, a fantasztikus elemekkel, a fantasztikummal magával. A Vermeer-rejtély című kitűnő amerikai krimiben péládul szó szerint megtalálhatjuk azt a gondolatot, miszerint a véletlennek és valamiféle megfoghatatlan külső segítségnek végig szerepe van a nyomozásban. Két gyerek elindul egy ellopott Vermeer festmény nyomában, és számtalan apró, misztikus segítséget kapnak a racionálisan adottak mellé. Egy jó krimiben a misztikus szálak végül tökéletesen egészítik ki a megmagyarázható dolgokat.
Tzvetan Todorov a fantasztikumot úgy határozza meg, mint ingadozást a megmagyarázhatatlan események reális magyarázata vagy természetfelettiként való elfogadása között. Az olvasó vagy talál reális magyarázatot a történtekre, vagy pedig elfogadja, hogy természetfeletti erők avatkoztak be az események folyásába. Todorov a fantasztikum határát ott szabja meg, amíg az olvasó ingadozik a két lehetséges megoldás között. Igazi fantasztikumról akkor beszél, ha a mű nem szolgál egyértelmű magyarázattal, ha nem dől el, mi is történt valójában, és az ingadozás a mű végén is megmarad.
Többek között ezért találom a Vermeer-rejtélyt zseniálisnak, amellett, hogy egy nagyon jól szerkesztett krimi, jó szereplőkkel, jó figurákkal. Mert itt nincs egyértelmű magyarázat. Illetve az egyik egyértelmű magyarázat pontosan az, hogy nemcsak egyértelmű magyarázat létezik. Szeretem, amikor a gyerekek elhihetik, hogy igen is nem csak reális dolgokból áll az élet, és nem minden felnőtt adta meg magát a rettenthetelen hétköznapiságnak.

Amivel még fokozni lehet a kultúrkrimizők sznobish ízlését, az egy kis kultúrtörténeti, esetünkben művészettörténeti háttérrel megtoldott rablás; egy festői életmű például garantált siker. Vermeer erre tökletesen alany. Egyrészt mert elég sok képét ellopták a XX. században, másrészt életrajza szerint csak élete alatt, majd évszázadokig nem, és újra csak a a 19. században lett elismert festő. A maga nemében páratlan kis életművet hagyott maga után. A perspektívát és a portrét egyaránt kedvelő festő élete rövid volt és nem túl kalandos. Képei azonban a mérnöki pontosság, a perspektíva tökéletesítése, és az akkoriban megszokott témák mellett mégis rejtélyesek, a sok kép a képben megoldás, a levelet író alakok, és titokzatos arckifejezésű portéinak köszönhetően. És életéből is maradt ránk egy kis rejtély, hogy pontosan nem tudni, hány képet festett, több képéről nem egyértelmű, melyiknek ő a valódi szerzője.
Milyenek a detektívjeink? Regényükben a két gyerekdetektív tulajdonképpen a suli lúzerként kezelt, fura csudabogarai. Mindketten félvérek, családfájuk zavaros, és mindkét gyerek kellőképpen mániás szokásokkal bír, amely szokások persze teljesen pozitívba fordulnak a nyomozás során. Az egyik legkedveltebb figurái ők korunk ifjúsági regény vonalának, mintegy ellenpontozva ezzel a szuperhősöket. Esendően is lehetünk sztárok, sikeresek, de természetesen nekünk egy bögre kakaó fontosabb, mint a hírnév. A nyomozásról, azaz a gondolkodásról, és egy kamaszkrimi esetében a tudásszerzésről nem is beszélve. Ők nem keresnek végül új barátokat, és nem lesznek a suli hősei, megelégednek egymás társaságával, és egy-két hasonlóan csudabogár felnőttével. Hát ilyenek a mi hőseink ebben a regényben.
11 éves kortól ajánlom mindenkinek, sőt,  fél-felnőtteknek is!


A tolvajok ura, ami egyben lélektani utazás is, csodálatos regény. Detektívje inkább közelít a klasszikus detektívregények nyomozó figurájához, a kicsit molyolós, Columbós típushoz, aki megfelelően lúzer saját egzisztenciáját tekintve, de nagyon humánus és rettentően profi. Itt egy sereg gyerek veszi körül, akik természetesen nemcsak segítenek a rejtély megoldásában, hanem az életét is helyre teszik. A tolvajok urában a gyerekek ereje olyan domináns, hogy magunk, olvasók a végére teljesen elhisszük, hogy bizony ők irányítják maximálisan az élet minden történését. Gyereknek lenni egyszerre hatalommá válik, a hatalom viszont kétséges fogalom, amire a gyerekekek hamarabb ráébrednek, mint a felnőttek. Régebbi ízelítőnket itt találjátok a könyvről. 11 éves kortól ajánlom, mindenkinek!

A Pánik a Paradicsomban nekem a középutas. Egy igazán egyszerű detektívregény, három sráccal, azaz a ctp trióval (Charlie, Tom, Peter), és egy igazi mindenttudó narrátorral. Így a sejtetés nem igazi erőssége a könyvnek, de célja nem is ez. Leginkább a trió (nagyon vágyott) nyári kalandját, komoly kalandját, első kalandját meséli el. Van ebben állatvédő vonal, visszaélés, kisfóka és rémület, minden, ami egy klasszikus krimibe beleillik. És természetesen a bűntény végül megoldódik. A Larson kisállatkertet kell a srácoknak megmenteni, szépen lineárisan bomlik ki a bűntett, és kerül rács mögé a bűnös. Ehhez azért nem árt, ha a trió egyik tagja, esetünkben Charlie szeret enni, és szívesen tömi tele a hasát mindennel, amit meglát, hogy aztán kiderülhessen, mivel teszik veszetté az állatokat a kis állatkertben. Tehát különféle bonyolultabb regénytechnikák helyett az író leginkább a humorunkra számít. 10 éves kortól ajánlom.

Hanna ezeket találta a polcokon:

A négy kötetes Csiperke-sorozatból magyarul sajnos csak az első kettőt olvashatjuk. Ezek a kötetek igazi első olvasó könyvek: kevés, nagybetűs szöveg, rövid fejezetek, sok, átlátható kép. Már ötéves kortól nyugodtan elővehetjük őket. Mindegyik kötet a Csiperke család egy- egy tagjáról szól: az elsőben Csiperke bácsi titkozatos munkahelye felé igyekszik, de közben a család többi tagja belekeveredik egy bankrablásba. Párhuzamosan követjük a szálakat, ahogy autóban ül Csiperke bácsi, taxiban Csiperke néni (ő a taxis) és iskolabuszban Csongor és Csilla, a gyerekeik. Még jó, hogy végül mindenki összefut. A második kötet narrációja már egy kicsit jobban meg van kavarva: itt Csiperke bácsi csak tréfás epizód szereplő, Csiperke néni viszont mindenfélét nyer, a gyerekek meg nagy bajba kerülnek az iskolában, és a gyanús dolgokra nehezen derül fény.
Mindegyik kötet lényegét a jó sztorin kívül, ami az alap, a humor adja: a kifordított szituációk, ismétlések, a szereplők visszatérő viselkedési paneljei, a (z összevissza) beszélő tárgyak és állatok, a bűnözők elrajzolt, karikaturisztikus megjelenítése. Sokszor olvasható, nagyon szép kiállítású könyvek, melyekben mindig újabb részleteket lehet felfedezni.
Rakovszky Zsuzsa szellemes és gördülékeny fordításában.

A Sódervári Sherlock báró sorozatról már korábban volt szó a héten. Hasonlóan könnyen olvashatók a CTP trió történetei. Ebben is gyerekek nyomoznak a környék bűnügyei után. Profi magánnyomozó irodájuk van, rendőrségi kapcsolattal, internetes kutatással, ismerősökkel és szakkönyvekkel. Hasonló az alaphelyzet, mint a Veronica Mars című amerikai krimisorozatban, csak itt három fiú nyomoz. Persze az egyikük erős és bátor, a másiknak vág az esze, mint a beretva, a harmadik meg jó megfigyelő. A mestertolvaj hagyatéka című részben (a CTP sorozat nagyobbaknak szóló részében) nagy ellenfelük, Victor Hugenuay halálnak körülményei és hagyatékának felkutatása a tét, no meg a becsület, hogy siekrül-e megőrizni a bűnözők csábító ajánlatai között. A csavar, hát, khm, kissé átlátszó, de én mondjuk elég sok krimin és krimire alapuló történeten, filmen vagyok túl, talán egy tíz évesnek nem olyan egyszerű összerakni a puzzle darabkáit. A sztori mindenesetre jól ki van találva, a feszültséget végig fenntartja, némi romantikus szállal ellenpontozza. A nyelvi megvalósítás még éppen elmegy, néhol akad egyet a szöveg, de teljesen olvasható, sőt, olvasmányos. A figurák nem a legegyedibbek, de azért nem fulladunk bele a papírszagba –egy szóval korrekt és élvezetes egyszeri olvasmány.

Micsoda négy nap! – nagyobbaknak és felnőtteknek ajánlom a Micsoda négy napot!, Milnének ezt a sokszorosan megcsavart, briliánsan megírt társasági krimijét (Karinthy fordításában). Már az elején pontosan tudjuk, hogy az indító gyilkosság baleset, de annyian és olyan meggyőzően akarják elhitetni velünk, hogy gyilkosság, hogy egészen hamar elkezdjük keresni a gyilkost. Mivel mindenki színlel és álcáz és hazudozik, már csak a játék és a fikció kedvéért is, ezért gyanakodunk és fürkészünk, mint egy igazi krimiben. Csakhogy a krimi műfaj itt kap egy fricskát, a sok rejtély, szövevény és ráutaló nyom után nem áll össze semmiféle kép: a halottkém jelentése precíz képtelenség, az esküdti ülés egy bohózat, a filmbéli esküdtgyűléseké, a rendőrség szintén, a jó-felügyelő is csupán bájgúnár, a gyilkosság médiaesemény, a nyomok pedig a két detektivesdit játszó 18 éves által kreált nyomok:az olvasott fikció teremti meg a regénybeli valóságot. A rendőrség bőszen és lelkesen követi hát a semmit és végül bemondásra elhiszi a legártatlanabb és legkacifántosabb magyarázatot, ami az igazság - csak időközben már annyiféle történetet eljátszottak hőseink, hogy nem tudjuk, valóban így volt-e, vagy csak egy jól felépített magyarázatról és egy baráti megállapodásról van-e szó. Romantikusoknak is ajánlom a hibátlan szerelmi szál (az álmodozó szőke, az intellektuális barna és a sziporkázó meglepetéspasi) miatt.

Kapcsolódó cikkek