„A zene is csak egy nyelv, amit majd te is megtanulsz..."
A hetedikes Éda élete teljesen a feje tetejére áll. Szülei tragikus balesete után kiderül, hogy végakaratukban egy rejtélyes magániskolába, az Angelikába küldik őt ahelyett, hogy a nagymamájával maradhatna. Szinte gondolkodni sincs ideje a gyász és az egymást rohanva követő események után, és már úton is van az Angelikába, úgy, hogy senki sem kérdezte meg tőle, van -e kedve egyáltalán a régi iskoláját ott hagyni és elkezdeni ezt az új, ismeretlen sulit. Akikkel pedig veszekedne vagy szembeszállna azért, hogy mégis otthon maradhasson, már nincsenek vele, a végrendelet soraival pedig nem érdemes vitatkozni. Vajon mi vár rá az ismeretlen, új helyen? Olvass bele a regénybe!
Éda már hajnal óta utazott. Amőbaforma foltot melegített kezével a befagyott ablak üvegén. Odakint zúzmarás rétek futottak el mellette, barna földcsomók bukkantak fel rendezetlen foltokban a vékony jégréteg alól, máshol szürkére száradt növények maradékai kandikáltak ki a síkból. Szokatlanul hideg szeptember volt. Éda mamája utálta a rövid őszt, amikor egyik nap még negyven fok van, a fagyasztóban halomban áll a jégkrém, aztán a következő reggelre már nullán áll a hőmérő. Édának ez tökéletesen mindegy volt. Szerette a nyarat, amikor bizsereg a meleg az ember bőrén, de szerette a ködös őszt is. Szerette a hosszú, napos átmenetet a két évszak között, de szórakoztatta a hirtelen váltás is. Az időjárás csak a felnőtteket bosszantja. A kis folt az üvegen állandóan bepárásodott a kocsi levegőjétől. Éda percenként törölgette, és igyekezett az ujjbegyével átmelegíteni az üveget is, nehogy eltűnjön a parányi kémlelőnyílás. Próbálta kitalálni, milyen lesz élőben a síkságairól, lassú folyóiról ismert város, és benne az új iskola.
Tedd kosaradba a könyvet itt!
Nem volt jó kedvében. Nem tudta, mi vár rá, és ez aggodalommal töltötte el. Az ember egyébként sem valami virgonc, ha elgémberedve zötykölődik hajnaltól egy fülledt levegőjű autóban, amit ráadásul egy morcos sofőr vezet. Éda már csak azt nem tudta eldönteni, hogy melyikük a rosszabb kedvű: a sofőr túlméretezett pingvinjelmezében, fekete nyakkendőjében, nevetséges homlokvédő pántjában, vagy ő. A kocsi csomagtartójába Éda minden fontos holmija bele volt zsúfolva. Néha, amikor zöttyent egyet az autó, hallani lehetett, ahogy összekoccannak a bőröndök, ládák; fölöttük pedig zörögnek a hátizsákba összerakott csecsebecsék, amiket sebtében, mindenféle védőcsomagolás nélkül pakolt össze magának. Éda minden veszélyesebb bukkanónál megigazította a ruháját, mintha azzal meg tudná akadályozni a tömeges ripityára törést a háta mögött. Egyébként is felesleges volt magával cipelni ezt a sok holmit. Úgysem tudja az új helyen a régi otthonát berendezni. Próbált nem is gondolni rá, hogy a ház, amit elhagy, nem fogja pont úgy várni, ahogy rácsukta az ajtót. Már csak abban lehet reménykedni, hogy a legfontosabb dolgok meglesznek még. Például Géza, az aranyhörcsög, aki elszökött az indulás előtti éjjel, és hajnalra sem került elő. Meghagyta a mamának, hogy keresse meg, sőt, még egy üzenetet is tett az üres terráriumra, hogy mit szabad és mit nem szabad adni neki, ha megtalálja. „A paradicsom tilos.” A paradicsom tilos? Éda már maga sem tudta, miért írta ezt a felesleges levelet: a mama pontosan tudja, mit ehet Géza, és mit nem. Csupa olyan szó volt a levélben, amiket az ember azért mond el (vagy ebben az esetben: ír le), mert nem akar a valóban fontos dolgokról beszélni. A hazug emberek sokat beszélnek, hogy leplezzék a füllentést. A szavak, ha elég sok van belőlük, úgy állják körül a valótlanságot, hogy az végül alig látszik. Éda a terráriumra tett utolsó kis levélben pont ezzel a módszerrel hazudott a mamának. Géza ételeiről írt, meg a ketrecről, meg játékokról, a cipőről, amit nem rakott be, és így tovább. Mindezt azért, hogy a mama lássa, ilyesmivel is van ideje foglalkozni – azaz nem aggódik. Körbeírta, hogy „minden rendben lesz”, hátha akkor majd nem látszik, mennyire fél. Most aztán pláne, hogy Géza sincs meg. Ő lett volna az egyetlen, aki tényleg megmaradt volna neki az új helyen. Angelika. Már ez a név is dühítette. Ki ad ilyen giccses nevet egy iskolának? Mint valami csókolózós regény… Éda dühösen csapott a huzatra, mire dohányszagú porfelhő szállt fel a tenyere nyomán a kárpitból. Próbált nyugodtan lélegezni, ahogy a kórházban tanulta, de már késő volt, bekapkodta a szemcséket, rátört a köhögés. Le kellett húznia az ablakot. Látta a sofőrön, hogy nem tetszik neki, hogy a berendezéssel babrál, de nem érdekelte. Nagyokat szippantott a hidegből, és reménykedett, hogy tekergőző gondolatait is sikerül kicsit lehűtenie.
A legelső pánikrohama a kórházban volt, pár hét alatt pedig úgy kiismerte a dolog természetét, hogy már percekkel hamarabb, a saját légzéséből észrevette, mikor közeledik. Könnyű ez, csak nagyon kell figyelni. Állandóan figyelni. Édának ez nem mindig ment, reggel és este, az elalváshoz közel, vagy fáradtan pláne nem. És bármi felhozhatja, víz, túl meleg, érintés, vagy akár a köhögés… Mély, nyugodt levegőt vett. A baleset, aminek nyomát még a testén viselte, egyszerre tűnt távolinak és közelinek: néha úgy érezte, évek, máskor úgy, hogy csak egy perc telt el, mióta a kórházból hazament. Mintha az egész egy mindig újrakezdhető játék lenne, vagy egy egyszerű mese. Valami, amit még vissza lehet mondani, ha a gyerekek azt kérik. Csak a pakolástól kezdett bántóan reálissá válni minden. Édának a szülei végrendelete miatt kellett elindulnia: a mai napon megkezdik a nevelését egy bentlakásos, elit iskolában. Ezelőtt sosem hallott az Angelikáról. Említés sem esett a szigorú, egyenruhás, bentlakásos kollégiumról. Nem értette, miért esett pont erre az iskolára a szülei választása. Nem is akarta megérteni, otthon akart maradni. A nagymamájától elbúcsúzni határozottan nem volt jó. Nála maradhatott volna! Hiszen a mama szerette, és vigyázott rá. Egyébként is, tizenhárom évesen az emberre már nem kell úgy vigyázni, nem kisbaba, nem botlik el a saját lábában! Megvan a szokott programja, automatára lehet állítani. Az, hogy ezentúl nem hozzák-viszik a szokott programokra, megoldható lett volna. Ezt Éda nem bánta annyira. A mamától nem lehetett elvárni, hogy mászkáljon a fájós derekával, és cipelje a nehéz könyvekkel tömött táskát, ahogy Éda apukája tette. Most a sofőr kutató tekintetét látta a tükörben. Elfordult, felhúzta az ablakot, aztán nekitámasztotta homlokát a hűvös üvegnek, és úgy csinált, mint aki visszaalszik. Csukott szemhéja alól kiszűrődött egy dühös könnycsepp. A mama sokkal őszintébb volt, mint ő, és ezt Éda irigyelte tőle. Őt bezzeg rázta a sírás a konyhaasztalnál, amikor a kislány végleg – háromszor szaladt vis - sza – kilépett a házból. A sofőr nem jelezte, hogy már elég volt, csak állt némán a kocsijának dőlve, és figyelte, ahogy Éda egyszer, kétszer is visszamegy, hol egy otthagyott zsebkendőért, hol egy üdítőért, amit úgysem fog meginni hajnali négykor a kocsiban. Utoljára a mamához ment vissza. Lezöttyent mellé. Maguk elé meredtek mind a ketten, a mama megint elbőgte magát, mint aki feladja, aztán Éda megsimogatta a kezét, megölelte, vagyis inkább a hátára borult. Mama erre felkapta a fejét, aztán mint aki megelégelte a saját rosszkedvét, felállt, és halkan így szólt: hát jó. Éda csak ezután indult el, és szállt be, ezúttal utoljára és tényleg, a kocsiba. Szegény mama. A baleset óta szörnyű állapotban volt. Rászokott, hogy állandóan tördelje a kezét, sóhajtozzon, sőt, néha fél órákra eltűnt, és Éda úgy találta meg a hátsó teraszon, hogy csak áll, és bámul bele a levegőbe. Nem a bokrokat nézte, nem a fákat, nem az eget, vagy az autóutat messze a ház mögött, hanem csak úgy: a levegőt. Ha megkérdezte volna, mit csinál, talán tényleg nem tudott volna válaszolni. De Éda nem kérdezte, csak odalépett mögé, megölelte, mire a mama bocsánatkérőn mosolygott. „Jaj, ez az állandó sírás…” – mondta. Mintha ő vigyázott volna a mamára, nem pedig fordítva. Igen, ebből is látszik, hogy ő már szinte felnőtt. Ő is vigyázott a mamára, például leoltotta neki éjjel a villanyt, vagy becsukta a hűtőszekrény ajtaját. Reggelire csinált magának teát, reggelit, mert a mama többnyire elfelejtette. Már a baleset előtt is egyedül ment délutánonként sportolni, indult a rajzszakkörre, ha úgy kellett. A mama odaköltözhetett volna hozzájuk az üres házba, vagy ő a mamához: ha már úgyis muszáj otthont és iskolát váltani, miért nem mehetett hozzá? Amikor a végrendeletből megtudta, hogy mi a szülei akarata, nem is maga miatt rettent meg először. Menjen ebbe az Angelikába? Hát megy. Ugyan mi lehet szörnyűbb, mint ami eddig volt? Nem, nem maga miatt… A mama miatt félt. Pedig az a sötét, bajszos, magas ügyvéd, aki a szülei dolgait intézte, maga is ijesztő volt. Kis keménykalapkát viselt, és púpos volt, egyik keze pedig kacska volt. Az ajtóban levette a kalapját, és a sérült kezében tartotta, pont, mint akinek gyászhírt kell közölnie, nem pedig beiskolázást. Édának az a szegény, állatkerti majom jutott róla eszébe, amit anyáékkal örökbe akartak fogadni egy kirándulás után: persze nem akarták hazavinni, csak az ennivalóját lehetett volna fizetni – megsajnálták, hogy nincs hozzá kiírva egy támogató sem. Annyira ronda volt! Gibbon úr, ahogy Éda rögtön elnevezte magában a hasonlóság miatt ezt a kis embert – pont olyan vizslató tekintettel bámult a rájuk, mint a ketrec mögötti társa a látogatókra. És mintha ott lennének a rácsok is, a küszöbön sem lépett be, onnan az ajtóból közölte: mához egy hétre Éda indulhat, a cél egy bentlakásos intézmény. – A szülei óhaja szerint történik mindez – tette hozzá –, akik igencsak jól elrendeztek mindent. – Úgy fest, mindenre gondoltak, még erre a rémes lehetőségre is. Éda furcsállotta, de nem volt mit tenni. Gibbon úr szerint ez egy igen jó nevű intézmény, és jó ötlet, hogy az idős nagymamát nem terhelik Éda oktatásának mindennapi nehézségeivel. Úgyhogy most aztán menjen, és köszönjön el szépen mindenkitől, akitől csak tud és akar, és pakolja össze mindenét, amit vinni akar – mert ez egy bentlakásos iskola. Hazajárkálás nincs. Majd nyáron, egy év múlva. Esetleg téli szünetben. Később.
Tedd a könyvet a kosaradba, hogy megtudd, mi történik Édával az Angelikában!
