Milyen érzés valamiben jónak lenni?
Kamaszkor, az a jól ismert, mindenki által emlegetett, az a sokak által dicsért és még többek által elmarasztalt időszak. Amikor az emberben kezd kialakulni, hogy mi is érdekli igazán, mivel foglalkozik szívesen, de közben a szintén újonnan érkező önbizalomhiány is állandóan ott motoszkál a fejekben: „Tényleg jó vagyok ebben? Tényleg itt a helyem? Tényleg fontos ezzel foglalkoznom?” Az Angelika kulcsai című regény a lehető legbriliánsabb módon ad választ ezekre a kérdésekre.
„Éda most először tapasztalta meg azt a semmihez nem fogható érzést, hogy valamiben igazán tehetséges. Életében elsőként olyan szemüveget kapott magához, amitől tényleg különlegesnek, és nem pusztán furának érezhette magát. [...] Gyakorolnia kellett, küzdenie, de mindennek volt értelme, látható és érezhető eredménye. Volt miért felkelnie, volt mire visszagondolnia este: olyan természetesen kezdtek el haladni a napok, mint azelőtt soha.”
De hogy jut el Éda magát szinte semmibe vevő kamasztól addig, hogy megtalálja azt, ami valóban lázba hozza? Kezdjük a legelején.
A hetedikes lány szüleivel együtt autóbalesetet szenvedett, amit sajnálatos módon csak ő élt túl. Az állandó, tompa gyászból az sem rántja ki, amikor a szülei ügyvédje meglátogatja a nagymamájánál, és elmondja neki, hogy a szülei végakaratának megfelelően egy távoli magániskolába, az Angelikába kerül szeptembertől. Úgy érzi, nincs, akivel emiatt kiabálhatna, vagy aki ellen lázadhatna, a végrendelet csak egy darab papír, amivel nincs értelme veszekedni, így egy hűvös szeptemberi reggelen elindul az új iskolába.
Olvass bele a regénybe ide kattintva!
Az eddigiekből talán eszedbe jutott két ikonikus ifjúsági könyv, az Abigél és A balszerencse áradása. A regény minőségében a továbbiakban is tartja magát a „nagy elődökhöz”, de a történetben egyik csavar éri a másikat. A regény végén pedig egy olyan meglepetés vár, amit még véletlenül sem szeretnénk elárulni. Ilyet még biztos nem olvastatok!
Az Angelika nem átlagos magániskola. Igen, magas falak veszik körül, mint híres elődjét, a Matulát, a ki- és bejárás is ugyanúgy tiltott, de a tanrend még véletlenül sem szokványos. A diákokat a hét szabad művészetre tanítják az intézmény sokszínű, mindenben jártas oktatói. A németet vagy angolt a latin és az ógörög helyettesíti. És ami a legfontosabb...
Mindenki zenél. Nem hobbiként. Nem kedvtelésből. Hanem ez a diákok napjainak fénypontja, legtöbb barátságuk alapja, szomorúságuk és boldogságuk levezetésének módja. Az iskolai kórusban sok száz hang egyesül, de a saját hangszerével mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy kitűnjön.
Akkor is, ha eddig csak egy kicsit tanultál furulyázni és még kevesebbet zongorázni, mint Éda. Az Angelika tanárai mindent megtesznek, hogy mindenki megtalálja a neki való hangszert – bár általában a hangszer választja a zenészt.
Éda a zenében találja meg önmagát, ez segít neki új barátságokat építeni és feldolgozni a szülei halálát. Ez segít neki kibontakozni, régi félelmeitől megszabadulni. Az Angelika lesz az igazi otthona.
De mégis... hová tűnnek néha akár elköszönés nélkül a diákok? Miért tiltott a kert hátsó része és a régi könyvtár? Mi van a kerti tóban, ami teljesen megrészegíti azt, aki véletlenül belelép? Miért járnak éjjelente a tanárok a parkban?
Lehet, hogy az Angelika nem is az az álombeli otthon, aminek Éda elsőnek elképzelte...?
