Családi mesék

Képeskönyv-szemle

2011. november 3.Hanna

cimkék: jó könyv szemle Hanna blog Alona Frankel hogyan válasszak?

cÖt képeskönyvet szemléztünk, és abban a kivételes helyzetben voltunk, hogy semmiféle rangsort nem lehetett felállítani köztük. Mind az öt nagyon szuper: akár az illusztrációt nézzük, akár a szöveget, akár azt, hogy gyerekközeli-e. Mindegyik egész más - van, amelyik megmozgat, van amelyiket te mozgatod, van, amiben sok a szülők szeretete, van, amiben kevés. Van, ami nagyon színes festmény, van, ami halványszínű ceruza, van, ami részletgazdag, van, ami elnagyolt - mindenki keresse meg, hogy neki melyik(ek) a kedvence(i), aztán kuporodjanak fölé a gyerekekkel és lapozzák, olvassák rogyásig - mert ezeket akárhányszor lehet.

 

kHarry Horse: Kisnyuszi testvérkéje. General Press, 2011.

A Kisnyuszi-könyvek szép lassan lopták be magukat a szívembe. Először úgy gondoltam, ez is csak egyike a sok szépen megrajzolt angol, tradicionális mesekönyvnek. Úgy a harmadik kötet táján éreztem meg, hogy itt valami különlegesebbről van szó. A képek apró részletei tökéletesen otthonossá tesznek minket ebben a világban: Kisnyuszi gyerekszobájának rendetlensége, állandó kellékei, mint Karcsikó, vagy éppen az ágyra firkált önarckép és a nyuszis lámpa. Úgy érezzük magunkat ebben a meleg nyúlodúba, mitha mindig ebbe a biztonságos világba vágytunk volna. Kisnyuszi pedig fel-alá pattog kék melegítőjében, amely még a fülét is takarja, csak az arca látszik ki (szülei és testvérei nem viselnek ruhát, teljesen nyúlszerűek). Harry Horse szövege (Szabó T. Anna fordítása) is épp olyan finom, mint a rajzok: alapkonfliktusokat választ, de soha nincs tanulság, csak érzelmi feloldás. Engedi Kisnyuszit a maga útján járni, hagyja, hogy egy 3-5 éves belső logikája vezesse az eseményeket, és végül Kisnyuszi mindig hazatérhessen egy nagy ölelésre a meghitt otthonba. Nem csoda, hogy a gyerekek annyira szeretik és együtt lélegeznek a könyvekkel – legyen szó elveszésről, ovikezdésről (a suli az angol preschool megfelelője), vagy összeveszésről és világgá menésről.

Ahogy a többi kötet elején, a Kisnyuszi testvérkéjében is egy lelkes, felvillanyozódott kisnyuszval indítunk: hiszen kistestvére születik. A nyuszikórház kétoldalas nagy rajza jól mutatja a váltást: megszületnek a kistesók, és Kisnyuszi hirtelen teljesen elveszettnek, idegennek érzi magát a világban. És amikor berendezné a közös világukat a maga logikája szerint: játszik a picikkel, berakja az ágyába őket, felkelti reggel, meg akarja etetni, akkor mindenről kiderül, hogy nem szabad, hogy nem úgy működik. Menekülne: csakhogy nem lehet, ha már ott vannak a Picinyuszik, akkor együtt kell élni velük. Pedig még a szülei figyelmét is elrabolják. És ekkor mutatja meg a könyv, hogy nem azért jó a kistestvér, mert majd egyszer nem lesz idegesítő, mert nem tépi szét a játékot vagy nem fog bömbölni. Hanem mert szeretik a nagy és okos testvérüket – azzal együtt, hogy kis rombolók – és lehet őket szeretni.

eAlona Frankel: Elefántkönyv – Kiselefánt születik, Pagony, 2011.

Ha az előző könyv fókuszában a testvérek közti szeretet állt, ebben a gyerekek félelme van középpontban, hogy elveszthetik a szüleik szeretetét, hogy a kisebb testvér elveheti tőlük a szülőt. Míg a Kisnyusziban egy történetszálon vezet végig minket Horse, addig az Elefántkönyvebn Alona Frankel belső, érzelmi úton visz végig. A képek, a könyv egésze egyszerre statikus (állóképek) – nincs akció, és mozgalmas (a képek indázó díszítése), mert rettenetesen intenzív érzelmeket jelenít meg. Alona Frankel tiszta, közvetlen nyelven mondja el Kiselefánt érzéseit. Az ismétlések, a tükröződő, egymásra felelő, soroló mondatok egyfajta ritmikus belső beszéddé teszik a könyvét. Kiselefántnak testvére születik: a kicsi tehetetlen, mindent a mama csinál vele, és Kiselefánttal nem sétálnak, nem játszanak annyit. Kiselefánt megharagszik, és úgy tesz, mintha ő is kicsi volna, hogy megkapja szülei figyelmét. A szülei először nem értik, de Kiselefánt elpanaszolja bánatát, és megígérik neki (igen, a szülők is tesznek ígéretet! ez nekem olyan héber dolog, mint amikor Kol Nidrékor a szülők is bocsánatot kérnek a gyerekeiktől, nemcsak a gyerekek a szülőktől), hogy jobban odafigyelnek rá, hiszen szeretik. Az utolsó képen – ahogy a borítón – együtt család.

tTom Schamp: Ottó a hóban. Csimota, 2011.

A Tom Schamp iránti rajongásunkat már kifejeztük az első kötet megjelenésekor, posztoltunk róla videót, ajánlottuk amatricáit a kreatív rovatban. Az Ottó a hóban nekem talán még az első kötetnél is jobban tetszik, talán a téli nyaralás és karácsony felé tartó, várakozó hangulat miatt, talán a lelkem mélyén igaziból én is olyan izgatottan várom az elutazás és az ünnep élményét, mint Ottó. Itt az ünnep vizuális kavalkádja a karneváli boldogság, az utazás az izgalom, nincs benne a nyűg.

Akárcsak az első kötetnek, ennek is az elutazás és hazatérés adja az alapszerkezetét. Ottó és Apa az autóban ülnek és síelni mennek, majd a síelésből hazatérnek. Az odafelé vezető utat követjük alul, ha balról jobbra lapozzuk a könyvet, visszafelé pedig úgy jövőnk, hogy fejtetőre fordítjuk, és jobbról balra lapozunk. Tele van hasonló apró poénokkal, mint az Ottó a városban: végtelenül elböngészhető, hogy éppen melyik ház miből készült, mi lehet akkor benne, hogy gitáralakú a felhő, hogy a panziónak milyen a berendezése, és hol alszik benne Ottó. hogy hirtelen felbukkan egy sortos, tirciklis mackó a télben (ő bizots nem fázik), egyáltalán, a figurák sokfélesége. A nagyobbaknak a feliratok is szórakoztató apró utalásokat rejtenek. Nem nagyon szeretem az óriás könyveket, de ez az a kötet, aminél a lehető legjobb, hogy óriási: körül lehet szinte ülni, két gyereknél nagyon praktikus, hogy két oldalról nézegethető, és még dinamikusabbá teszi a történetet. (Győri Hanna)

cOrszáczky Ildikó - Takács Mari: Csiri-biri torna-tár 2. Csimota, 2011.

Egyszer volt alkalmam részt venni egy mondókázós, éneklős gyerekfoglalkozáson. Becsületemre legyen mondva, egész tűrhetően helyt álltam, pedig gőzöm sem volt mit csinálok. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy L. a maga másfél évével remekül levezényelte az egész programot, és kegyesen tűrte a bénázásaimat. A legkritikusabb pillanatokban vagy megoldotta maga a dolgot (amikor például fel kellett volna emeljem, de ehelyett elbambultam, ő nemes egyszerűséggel ugrott egyet), vagy fogta magát, és nagy boldogan körbeszaladt a többiek közt. Eltelt már több, mint egy év, és  azóta sem voltam ilyen foglalkozáson. A napokban pedig egy újabb másféléves próbálta elmutogatni a kezemet keresve, hogy melyik mondókát kéri. Mondanom se kell, csúnyán felsültem.

De hála Orszáczky Ildikónak, Takács Marinak és a Csimotának, többé már nem csak az anyukák lehetnek naprakészek e téren. Kezemben a Csiri-biri torna-tár második része, melyből még a magamfajta zöldfülű is remekül le tudja utánozni a játékokat. A kötet célja egyébként nem titkoltan pont ez, hogy az anyukák mellett például a gyerekfoglalkozásokra nem járó apukákat is bevonja a közös tornázásba, mondókázásba. De nem kizárt a nagyszülők szerepeltetése sem, van számos derék- és ízületkímélő torna is. Takács Mari remek mozdulatsoros rajzaihoz pedig nem kell kódfejtőnek lennünk, hogy kihámozzuk a lényeget. Kipróbáltam az összes játékot. Remekül működnek az útmutatók, világosak, egyszerűek, nem volt egyetlen döccenő sem. A könyvet egyébként akkor sem kell sutba hajítanunk, ha már jól begyakoroltuk volna, és betéve tudnánk az összes gyakorlatot és a hozzájuk tartozó mondókákat. Takács Mari gyönyörű akvarelljeit elnézve, a Csiri-biri képeskönyvként is remekül funkcionál. (Papp Eszter)

pusziNadina Monfils - Claude K. Dubois: Nem szeretem a puszikat!, General Press, 2011.

Claude K. Dubois és Nadina Monfils könyve igazi képeskönyv: a groteszk-cuki rajzok egységben mozognak az egyenességükben is humoros mondatokkal. A történetet a kislány meséli el: a mamája folyton csak puszilgatja, és ha nem puszilgathatja, akkor szomorú. Az érzelmileg kicsit infantilis anyukának inkább anyukája a saját kislánya, aki egy kiskutyát vesz neki a papával közösen (akihez menekült), hogy legyen kin levezetnie a mamának a szeretetrohamait (azaz legyen valaki, akinek biztos a szeretetében; akivel kapcsolatban nem szorong a szeretet elvesztésétől és nem akarja puszikkal “felfalni”.) Az egész, úgy ahogy van, vicces és aranyos, miközben nagyon jók a szinte vázlatos, mégis pontos és találó képek. És gondolom, számos család magára ismer a könyvben. (Győri Hanna)