Doki-enciklopédia kicsiknek

cimkék: #jó könyv #Hanna blog #Finy Petra

A Pagony folytatja a kicsik problémáival foglalkozó sorozatot, az "ügyes" könyveket. Kezdődött a Tesó-üggyel, ami tényleg egyszerre az egyik legrosszabb és legjobb dolog, ami egy kisgyerekkel történhet, ezért aztán nem árt kezdeni valamit vele. Következett az Ovi-ügy, ahol ugyan nem az anyán és az otthonon kell megosztozni egy kis betolakodóval, "csak" napi pár órára átengedni őt másoknak, ahogy a gyereknek is másokkal kell sikeresen megtalálni a hangot és ismeretlen, új világban kell megtalálni a maga helyét, a határokat, a barátokat és a szeretet forrásait.

A harmadik kötet egy kevésbé súlyos kérdést taglal, az orvosokat, akik persze félelmetesek és időnként fájdalmat is okoznak, de azért nem kell a szülőről való leválás traumáját megélni, sőt, a beteg és kiszolgáltatott gyerek egy kicsit mindig kiélvezheti, hogy mindent lehet, ezzel egy kicsit mindig visszatér egy kisbabásabb állapotba. Azért van miről beszélni, mert a gyerekek számára az orvosok tevékenysége általában érthetetlen és ezért ijesztő. Ennek megfelelően A doki-ügy afféle kisenciklopédiája a leggyakrabban előforduló betegségeknek és orvosoknak. A doki-ügyben Emma mindenféle orvossal találkozik, a házitól a fülészen és fogászon keresztül az ortopédusig. Finy Petra nem akarja elhitetni velünk, hogy semmi sem fáj, de azért minden orvos elején megnyugtat minket, és csak utána tér a lényegre, hogy pontosan mit és hogyan fog csinálni az orvos. Minden esetben megkeresi azt, ami a gyereket lekötheti, érdekelheti az adott szituációban. Egy furcsa alakú műszer, egy várható ajándék vagy éppen az, hogy a betegség az ember rejtett tulajdonságait hozhatja elő: a copfos Eszter ugyan rosszul lát, de ettől ő még inkább copfos, mint szemüveges, a Lulu viszont egy sajtkukac, de nem csak a nagy, hanem a kismozgásokban is ügyes, de el kell törnie a karját ahhoz, hogy ez kiderüljön. Nem hiányoznak persze a mulatságos gyerekszájat idéző elszólások sem, de most nem ezek, hanem az előbb idézettekhez hasonló naiv-bölcs, humoros meglátások (szinte minden oldalra jut belőlük, hogy nevessünk és elgondolkodjunk) adják a szöveg alaphangját. Sokkal közelebb van megfogalmazásában egy kisgyerek nézőpontjához, mint az előzőek, és ez a nagyon beszélt nyelvi és nagyon közvetlen megszólalás adja a könyv szimpatikus alaphangját. Azt hiszem, ettől lesz a szöveg a gyerekeknek (és nekem is) igazán hiteles: nem akarja senki kioktatni őket a felnőtt hangján arról, hogy hogyan is kell az orvosnál viselkedni, nem nézik le a félelmét azzal, hogy nem fáj semmi. De ez a kíváncsi gyerekszem mindig talál valamit, ami a félelmen kívül van, ami elmondható a saját élet és saját nyelv keretein belül: a spatula jó kard a kistestvérnek, az a bizonyos közhelyes szúnyogcsípés egy dinóbőrhöz szokott ősszúnyogé, a legrosszabb, a fogorvos esetében is van némi vigasz, amikor Emma egészben próbál édességet enni. Ha pedig nincs más, akkor egyszerűen lehet kérni egy kis pihenőt. Ilyen kis pihenő a könyvben az állatorvosos rész a végén, ahol csupa vicces állatbetegségről hallunk. (Végre valaki más beteg!). Persze mi is lehet a sok orvos-látogatás eredménye: eljátssza a kisgyerek, hogy ilyen és olyan és amolyan orvos szeretne lenni - mert mégiscsak jobb az izgalmas eszközök másik végén állni.

Levente Tani rajzai épp olyan lényegretörők és humorosak a maguk konkrétságában, mint eddig. Mostani kedvencem az, ahol Emma annyi tévét néz, amennyi csak belefér a szemébe, illetve ahol fogai kímélése végett egészben nyeli le az édességeket. No meg persze a röntgen-Emma. Nézzenek csak utána a könyvben!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek